Idén hunyt el, ma lenne 75 éves a salgótarjáni atlétika legendája

Komka Magdolna augusztus 1-jén lenne 75 éves, ennek apropójából felidézzük egy korábbi beszélgetésünket.

– Fiatalon felfigyeltek tehetségére. Felelevenítené, hogyan is kezdődött a pályafutása – kérdeztük akkor az SKSE egykori klasszisát.
– Mivel gyermekként nagyon mozgékony voltam, a szüleimnek azt tanácsolták, kezdjek el sportolni. Hét-nyolc éves lehettem, amikor édesanyám úgy döntött, hogy beírat a balettiskolába. A tanárnőnk, Irén néni, nagyszerű kis csapatot hozott létre, és minden évben egyszer, év végén rendezett egy vizsgaelőadást. Ott mutattuk be, hogy mit tanultunk egész évben. A későbbiek folyamán már komoly, kosztümös darabokat játszottunk. Ezek közül most is emlékszem a Diótörő és a Hattyúk Tava előadásaira. Szóval sok szép és izgalmas dolgot tanultunk ott. Irén néni biztatására, a negyedik osztály végén édesanyám elvitt a Fővárosi Balettintézet felvételi vizsgájára. Rengeteg jelentkező volt, de sikerült az utolsó előtti megmérettetésig eljutnom, ahonnan azért nem mehettem tovább, mivel abban az évben nem volt olyan magas fiú a jelentkezők között, aki a partnerem lehetett volna. Ezek után kerültem az általános iskola tornász csapatába, ahol szép sikereket értem el városi, később pedig megyei szinten is. Ezt is a magas termetem miatt kellett abbahagynom. Még ma is őrzöm az akkor kapott érmeket, okleveleket. Miután bekerültem a Május 1. úti Madách Imre általános gimnáziumba, és még mindig rengeteg energia tombolt bennem, részt vettem a tornaversenyeken, kézilabda bajnokságokon, és minden olyan sportversenyen, ahol szükség volt rám. Így kerültem kapcsolatba az atlétikával is, ahol már a kezdetek kezdetén igen sok sikerélményem volt. Ebben az időben a bátyám tagja volt a „Sese” atlétikai szakosztályának, így egyre többször ellátogattam vele az edzésekre, addig-addig, amíg ott ragadtam.

– Egymás után jöttek a rekordok és a sikerélmények. Ön szerint, ha ezek elmaradtak volna, akkor is kitart a sport mellett?
– Valószínűleg kitartottam volna akkor is, már csak a fölösleges energiáim miatt is, és azért is, mert egy nagyszerű közösségbe kerültem. De azért nem bánom, hogy másként sikerült.

– Hogy emlékszik vissza edzőire? Milyen tulajdonságai fogták meg önt?
– Mivel az ugró számokban értem el kimagasló eredményeket, ezért Szepesi Antalhoz, „Szepihez” kerültem, akinek rengeteget köszönhetek. Nagyszerűen látta meg, hogy technikát kell váltanom ahhoz, hogy még jobb eredményeket érjek el. Átlépő technikával már 152 centis első osztályú szintem volt, amikor áttértünk a hasmánt technikára, a mai fiatalok már nem is tudják, hogy ez mit jelent. Emlékszem a sok-sok küzdelemre, és sikertelenségre is. Versenyeken csak 125-130 centiket ugrottam. Szepi öntötte belém a hitet, a kitartást, aminek meg is lett az eredménye. Egy év után (16-17 éves voltam akkor), kezdtem ismét 150 fölött ugrálgatni, majd fokozatosan javultam. Így jutottam el 1968-ban az országos csúcsig, 168 cm-ig, és még abban az évben a Mexicoi olimpián a kilencedik helyre.

Szóval Szepire, mint edzőre, csak jó szívvel és szeretettel tudok gondolni. Mindig, minden munkát el tudott velem végeztetni, anélkül, hogy erőszakosan követelt volna bármit is. Valahogy mindig tudatta velem, hogy ez nem neki fontos, hanem nekem. Arra is nagy figyelmet fordított, hogy csak fokozatosan terheljen, nehogy túlhajszolja a fiatal szervezetemet. Minden nagyon jól működött. Így utólag visszagondolva, talán egy óriási hibát követtünk el mindketten, amikor a jobb eredmény elérése reményében edzőt váltottam, és ő ebbe beleegyezett. De akkor mindketten úgy gondoltuk, hogy ez így lesz jó. Mivel az olimpia után, mint válogatott versenyző, rengeteg edzőtáborban vettem részt, eleinte még Szepi edzéstervei alapján, azután lassan-lassan átvette az edzéseim vezetését és tervezését Fejes Zoli bácsi, aki a válogatott távol-, és magasugrók edzője volt. Emberileg sok közünk nem volt egymáshoz. Ő megírta az edzéstervet, én megcsináltam, felügyelte az edzéseimet, szakmailag amit tudott, segített. Szépen fejlődtem is egy darabig, egy idő után viszont kezdtem érezni, hogy mindig fáj valamim, kisebb-nagyobb sérüléseimből csak nehezen tudtam felgyógyulni, de hát az edzésterv meg volt írva, azt meg kellett csinálni, mert jött a következő verseny. Ennek lett az eredménye 1972-ben egy komoly sérülés, amely a pályafutásom végét jelentette.

– Az első olimpiájára 19 évesen került ki, miután megnyerte első felnőtt magyar bajnokságát. Hogyan emlékszik vissza Mexikóvárosra?
– Nekem az 1968-as év még ma is csak olyan álomképszerűen tűnik fel. Abban az évben lettem magyar bajnok, válogatott versenyző, és rögtön az olimpiai csapat tagja. Arról nem is beszélve, hogy én vidékről kerültem be a válogatottba, és eleinte még az is nehézségeket okozott, hogyan fogok a Keleti pályaudvarról a Népstadionig eljutni. Ősszel pedig már a sportolók legnagyobb találkozóján vehettem részt, Mexikóban. Maga a repülőút is óriási élmény volt. Amikor megérkeztünk az olimpiai faluba, csak kapkodtam a fejem arra a sok-sok újdonságra, amit akkor láttam. Itthon még azt sem tudtuk mi az a Coca Cola, a faluban pedig minden sarkon volt néhány automata, amiből annyi kólát ihattunk, amennyi jól esett. Megjegyzem, nekem akkor sem ízlett, és azóta sem sikerült megszeretnem. Nem győztem betelni azzal az óriási ember-kavalkáddal, azzal a sok magyar és külföldi hírességgel, a hatalmas étkező helyiségek, a rengetegféle étellel. Akkoriban még elképzelhetetlen volt számomra, hogy a rántott húson és a pörköltön kívül létezik más étel is. A faluban találkozhattam olyan emberekkel, akik a példaképeim voltak. Az edzőpályák és kondíció termek olyan fantasztikus felszereltséggel bírtak, hogy csak tátottam a számat. Tényleg egy álom volt az egész.

Aztán elkezdődtek a versenyek. Addig, amíg a versenyre való felkészülésem megengedte, minden alkalmat kihasználtam, ahol magyar versenyző szerepelt, hogy megnézzem és drukkoljak nekik. Aztán, amikor a magasugrás selejtezője kezdődött, és bevonultunk a pályára, azt sem tudtam, hogy fiú vagyok, vagy lány, mert az a hatalmas nézősereg úgy összenyomott, mintha egy kis hangya lettem volna. Erre aztán nem voltam egyáltalán sem felkészülve, sem felkészítve. Végül is sikerült a döntőbe bekerülnöm. Számomra tovább folytatódott az álom, de ez meg is bosszulta magát, mert sajnos a döntőre annyira nem tudtam összeszedni sem a gondolataimat, sem a mozgásomat, hogy elmaradtam attól az eredménytől, amit elterveztem magamnak. De a magyar csapat csodálatos teljesítménye enyhítette valamelyest személyes fájdalmam. Megismerkedtünk egy kint élő magyar családdal, akik megmutatták a várost. Ott is csak ámultam és bámultam. Elvittek egy olyan műhelybe, ahol arany ékszereket készítettek. Hihetetlen volt, ahogy az aranytömbök fala mellett vonultunk be a műhelybe. Azután a piramisok! Az azték múzeum! Ahogyan az inka kultúra keveredett a modernnel. Mindez, mindez, olyan volt, mint egy álom.

– A két olimpia között sorra nyerte a bajnokságokat és a versenyeket. Hogy emlékszik vissza erre az időszakra?
– Valóban, 1972 tavaszáig a magyar csúcsot 185 cm-ig sikerült megjavítanom, az itthoni versenyeimet megnyertem, azonban nemzetközi szinten nem tudtam igazán sikeresen szerepelni. Sem a 69-es athéni, sem pedig a 71-es helsinki Eb-n. Talán, utólag visszagondolva, mentálisan is szükségem lett volna felkészülésre, nem pedig csak fizikálisan.

– A második olimpiája évében, 1972-ben nagyszerű formában volt, de egy sérülés megpecsételte a sorsát. Mi történt?
– Az 1972. júniusi 185 cm-es magyar csúcs után egyre többször éreztem a bal lábam sípcsontjában erős fájdalmat. A magasugróknál elég gyakori „betegség” volt az elugró láb túlterhelése esetén kialakuló csonthártya-gyulladás, ami némi pihentetés után rendbe jött. Mivel szeptemberben volt az olimpia, így pihenésről szó sem lehetett, maradt a gyulladáscsökkentő helyi injekció, ami egy darabig működött is. Azután egyszer egy orvos ezt az injekciót véletlenül úgy adta be, hogy a tűvel megsértette a begyulladt csonthártyát, aminek a következménye az lett, hogy elkezdett egy ciszta kialakulni. Ezt akkor még nem tudtuk. Ezután a lábam egyre inkább fájt, az eredményeim egyre rosszabbak lettek, végül Münchenben még a selejtező szintet sem tudtam megugrani. Miután haza érkeztem, alapos kivizsgálás következett, aminek a végeredménye az lett, hogy csontátültetést kell a lábamon elvégezni. Ugyanis a sérült részen már olyan mértékű csontritkulás alakult ki, amely a későbbiek folyamán még a hétköznapi életben is problémákat okozott volna. Ezért ősszel szépen bevonultam a csepeli kórházba, ahol a csípőcsontomból kivágtak egy körülbelül két centis darabot, és azt ültették át a sípcsontomba. A műtét sikerült, csupán azt nem hittem el a műtétet végző orvosnak, hogy 3-5 év szükséges a csont teljes beépüléséhez. Tavasszal elkezdtem edzegetni, mivel akkor már Budapesten éltem, későbbi férjemmel, Zsivotzky Gyulával, úgy gondoltam, megpróbálom egy fővárosi egyesületben folytatni a sportpályafutásom. 1973-ig voltam az SKSE igazolt versenyzője, ekkor igazoltam át a Budapesti Honvédba, de ott sajnos már versenyen nem tudtam eredményt felmutatni, mert a műtét után egy-másfél évvel sem volt olyan állapotban a lábam, hogy azzal komoly edzéseket végezhettem volna. Így ért véget az én ígéretes sport-pályafutásom.

– Hogy élte meg, hogy 24 évesen véget ért a pályafutása? Mit jelentett önnek a sport, a magasugrás?
– Akkor fel sem tudtam fogni, hogy mi az, ami kimarad az életemből. Bizakodtam, hátha előbb rendbe jön a lábam, mint azt ígérték, de kétéves hiábavaló küzdelem után be kellett látnom, hogy nincs esélyem. Mivel még fiatal voltam, így talán könnyebben fordultam egy másik kihívás felé, hogyan tovább… A sport, számomra sok olyan emberi értéket adott, amelyek nélkül sokkal szegényebb lett volna az életem. Megtanított alázattal fordulni az elvégzendő feladat felé, megtanított küzdeni, tisztelni a másik embert, és az ő munkáját. Ellenfélnek tekinteni őket és nem ellenségnek. Ezért gondolom, hogy nagyon nagy szükség lenne ma is a gyermekekkel megszerettetni a sportot, a mozgást, mert ezáltal lelkileg és szellemileg is legalább olyan plusz energiákhoz juthatnának, mint testileg.

– Voltak irigyei? Hogy emlékszik vissza legnagyobb riválisaira?
– Nem tudok arról, hogy irigyeim lettek volna. Versenytársaim voltak, némelyekkel szorosabb, jobb kapcsolatban, némelyekkel csak futó kapcsolatban voltam. De ennek sem személyes okai voltak, csak így alakult. Mindig, mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy senki sem kapja ajándékba az eredményeit, nagyon meg kell dolgozni értük. Ezt pedig csak becsülni tudtuk, és nem irigyelni.

– Ön szerint milyen alaptulajdonságokkal kell rendelkeznie valakinek, ha sportoló szeretne lenni?
– Ahhoz, hogy valaki sportoló legyen, elég, ha szereti a sportot. Ahhoz, hogy kiemelkedő teljesítményt érjen el valaki, annak elengedhetetlen feltétele a szorgalom, kitartás, alázat, fanatizmus, önmagába- és a mérhetetlen mennyiségű elvégzett munkába vetett hit, és az sem baj, ha van egy kis tehetsége is.

– Sosem vonzotta az edzői pálya?
– Nem. Úgy gondoltam, és gondolom ma is, egy edzőnek nagyon nagy felelősége és szerepe van abban, hogyan alakul egy-egy tanítványának sorsa. Nem elég, hogy meglátja benne a tehetséget, hogy előhozza belőle azt, hogy a fejlődését helyesen irányítja. Emberileg is ki kell állnia érte, lelkileg, szellemileg is tudnia kell irányítani őt, ha szüksége van rá. Azt hiszem, arra is születni kell, hogy valaki jó edző legyen. Én beláttam, hogy nem erre születtem.

– Milyen volt a kapcsolata a kor másik salgótarjáni olimpikonjával, Mecser Lajossal, akivel egyszerre is szerepeltek a válogatottban?
– Mecser Lajosról először a Tokiói olimpiáról egy rádióközvetítésen keresztül hallottam. 15 éves bakfisként, szárnyait bontogató atlétaként, csodálattal adóztam előtte, hogy innen, Salgótarjánból sikerült neki olyan magasságokba jutnia, mint az olimpia. Azt hiszem, hatalmas lendületet adott ahhoz, hogy egyszer én is oda kerülhessek. Arra gondolni sem mertem akkor, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Személyes kapcsolatunk a versenyzői pályafutásunk alatt elég felületes volt. Ő futóként mindig máshol edzett, máshol volt edzőtáborban, úgyhogy sokat nem találkoztunk. Jó volt látni és örülni a sikereinek. Büszke voltam rá, mint szűkebb „hazám-fiára”. Nagyra becsültem azt az edzésmunkát, rengeteg futómunkát, amit elvégzett, amikről hallottam, különös tekintettel arra, hogy nekem az edzéseken mindig a hosszabb távú futások voltak a mumusaim. Azokat nagyon nem szerettem!

– Egy másik legendához még szorosabb kapcsolat fűzte. Hogyan ismerkedtek meg az olimpiai és Európa-bajnok Zsivotzky Gyulával, akit a XX. század atlétájává, majd a Nemzet Sportolójává is megválasztottak? Mi fogta meg benne, és mi tartotta együtt önöket 38 éven keresztül?
– 1969 tavaszán Tatán voltunk edzőtáborban, és a véletlen úgy hozta, hogy az egyik napon a konditeremben együtt edzettünk. Két gyakorlat közben beszélgettünk, tanácsokat adott arról, hogy bizonyos gyakorlatokat milyen helyes testtartással végezzek, hogy az hasznos is legyen. Azután az edzés vége felé közeledve, megkérdezte, lenne-e kedvem egy versenyhez, amely során megállapítjuk, hogy ki tud helyből magasabbra emelkedni? Természetesen bízva saját ruganyosságomban, nem utasítottam vissza. Megegyeztünk, hogy a győztesnek lehet egy kívánsága. Mondanom sem kell, hogy nagyon kikaptam. Becsülettel bevallom, nem akarattal. Akkoriban a tatai edzőtáborból néha „kilógtunk” egy kis kikapcsolódásra a baji csárdába. Szerintem a táborvezetés is tudott róla, csak nem akarták tudomásul venni. Szóval, az volt az ő kívánsága, hogy este menjünk ki a baji csárdába. Már nem emlékszem kikkel mentünk, és meddig maradtunk, csak ott, akkor telibe talált bennünket Ámor nyila. Úgy tíz évvel ezelőtt kerestük ezt a csárdát, szerettünk volna egy kicsit nosztalgiázni, de sajnos már nem találtuk. Hogy mi fogott meg benne? A gyönyörű külseje, a nagyszerű embersége, a gyengesége, az ereje, minden, ami hozzá tartozott. Hogy mi tartott össze bennünket ilyen sokáig? Az, hogy az első évek „lila ködbe” burkolódzó szerelme – számtalan probléma és öröm közepette – egyre mélyülő szeretetté alakult át.

– Örül annak, hogy fia, a háromszoros olimpikon Zsivóczky Attila is az atlétika mellett kötött ki? A többpróba számai közül leginkább ő is a magasugrásban jeleskedik. Rajta kívül mennyire követi a hazai atlétika eredményeit?
– Igen, örülök, és köszönöm a Jó Istennek, hogy ilyen gyermekkel ajándékozott meg. Mint anya, boldog vagyok, és kimondhatatlanul büszke a sikereire, eredményeire. Becsülöm az akaratát, szorgalmát, ahogy kitartó munkával, soha meg nem ingó hittel küzd céljai eléréséért. Az atlétika előtt csak az úszást sikerült megismertetnünk vele, mert már 10 éves korában ott ragadt az atlétika pályán, ahol valóban, sok mindent kipróbált a sportágon belül, köszönhető ez nevelőedzőjének, aki sokoldalúan készítette fel tanítványait. Magasugróként kezdett eleinte nagyon szép eredményeket elérni, de ő mégis a tízpróba mellett döntött, ahol nagyon szép nemzetközi sikereket ért el. Néha sajnálom őt, hogy ennyire embert próbáló sportágat választott, de megnyugtat, hogy azt csinálhatja, amit szeret. 2012-ben elkezdett edzőként dolgozni, és például felesége, Zsivoczky Farkas Györgyi hétpróbázó felkészülését is segítette. Mivel a Gyulai István és Zsivotzky Gyula Alapítvány a Magyar Atlétikáért kuratóriumának tagja vagyok, és ennek célja a fiatal versenyzők támogatása is, ezért elég tájékozott vagyok az utánpótlással kapcsolatosan.

– Köti még valami Salgótarjánhoz? Mikor járt erre utoljára?
– Évente kétszer-háromszor meglátogatom a szüleim sírját, olykor-olykor találkozom a bátyámmal és családjával, akik Salgótarjánban élnek. Néha felkeresem gyermekkori emlékeim helyszínét, de annyira megváltozott minden! Úgy tíz éve egyszer elsétáltunk az SKSE pálya felé, majd megszakadt a szívem attól a látványtól, ami akkor fogadott.

– Mely elismeréseire a legbüszkébb?
– A férjem és a fiam elismeréseire és szeretetére.