Körteérés

Hegedűs Henrik

Kókadt kis körtét hozott fel szájában tartva a kert végéből Roki kutyám, és elismerésre váró pillantással tette le elém a teraszon. Satnya példány volt, apró is, éretlen is, ráadásul egy fognyomnyi harapás sem látszódott rajta, bizonyára a derék eb észlelte rögtön, még nem várhat ízletes falatokra.

Nosza, fogtam magam, lesétáltam megtekinteni tenyérnyi házi gazdaságom gyümölcsállományát, már csak annak okán is, hogy az elmúlt hetekben a középső területeknél lejjebb nem jutottam, rendre megálltam a fúrt kútnál, egy-egy almát tépve le az ágról. Nagy nehezen átvágtam magam a lassan sípcsontközépig érő fűcsomókon és kórókon, morogva persze magamban, épp itt az ideje, hogy szóljak falubeli cimborámnak, látogasson el hozzám a traktorra csatolt szártépő géppel, egy kis tisztogatás végett. Szüleim halála óta szégyenemre mind rendezetlenebb állapotú a kert, nem vagyok mezőgazdász, de különösképpen még amatőr gyümölcsápoló sem, így teljesen egyértelmű következmény az állagromlás.

A körterészleghez érve – ami két, nem túl magasra törő, ám annál sűrűbb lombozatú fából áll – némi elégedettséggel állapítottam meg, talán idén nem maradok szüret nélkül. Az egyik oldalon dúskálhatok a termésekben, sorra csüngnek le a szemek, megtapogattam néhányat belőlük, de elég kemények, tíz-tizenkét nap érés még bőven rájuk fér. Aztán jöhetek le újra, immár kosárral a kézben, amit aztán remélhetőleg degeszre tölthetek. Nagybátyám cefréjében biztosan jó helyük lesz.