Dózerolnak

Gyermekkorom kedvenc élményei közé tartozott a nyaralás Balatonfüreden, a Magyar Kábel Művek üdülőjében. Mivel nem csak a szüleim, hanem nagymamám is a gyáregységben dolgozott, így előfordult, hogy egymást követő öt évben két-két hetet ott tölthettem.

Nagyon szerettem a helyet. A tágas területen huszonöt komfortos faház várta az üzem szegedi, kisteleki, budapesti és balassagyarmati munkatársait és családjukat, a bejárattól jobbra az ebédlőben napi három étkezést biztosítottak, mi, gyerekek lubickolhattunk egy kismedencében, két pingpongasztal és teniszpálya adta a sportolási lehetőséget, ahol ha lekötöttük a hálót, még kispályás focicsatákat is vívhattunk. Ja, és egy „köpésre”, mintegy tízperces sétára volt a víz, a szabadstrand, itt degeszre ehettük magunkat lángossal és sült hallal, nem beszélve a hasonló távolságra lévő, hűs árnyat adó Tagore sétányról, aminek végében mindig megálltunk a névadó indiai költő szobránál, ő itt gyógyíttatta magát a szívszanatóriumban. Harminc éve nem jártam Füreden, mégis, máig élénken él képzeletemben rengeteg mozzanat, angolnafogások a nádas által körülölelt stégen, udvarlás egy szegedi lánynak a csillagfényes éjszakán.

A minap rettentően elszomorodtam, amikor meghallottam, hogy a gyár mostani vezetése eladta az üdülőt, és az új tulajdonosok jobbnak látták, ha eldózerolják a területet, és a földdel teszik egyenlővé azt a helyet, ahol rajtam kívül száz és száz fiatal szerzett halálig tartó örök emlékeket. Kár érte!