Díszpolgári címet vehetett át Gyarmaton a legbátrabb város rendezője

– A középiskolás éveket követően kacskaringós utat járt be, majd a rendszerváltás környékén elkötelezte magát a média, a kultúra szolgálatában.

– Esetemben nem tudatosan megtervezett szakmai életút egymás után következő állomásairól beszélhetünk. Lehetőségeket teremtettem a magam számára, illetve próbáltam élni a kínálkozó lehetőségekkel. A közlési vágy már gyerekkoromban megvolt bennem, verset mondtam, kipróbáltam magam amatőr színjátszóként, rendszeresen írtam novellákat, újságcikkeket. 1990-ben főállású újságíró lettem, és valamikor a kilencvenes évek közepén kóstoltam bele a televíziózásba, a filmkészítésbe. Felvételiztem műszaki és színművészeti főiskolára, három évig a Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémia hallgatója voltam, végül a Szegedi Egyetem kommunikáció szakán diplomáztam.

– Rendezői, forgatókönyvírói alkotásai az elmúlt száz év magyar történelmének jelentős eseményeihez fűződnek. Melyik korszak a legkedvesebb?

– Ha mindenképpen választanom kellene, akkor most az első világháború utáni, a trianoni békediktátum aláírását megelőző eseményeket emelném ki. Meg 1956-ot. De az egész huszadik század tele van elbeszélésre, megfilmesítésre váró történetekkel, emberi sorsokkal. Hogy a teremtés előtti „időktől” a tizenkilencedik század végéig tartó időszakról ne is beszéljünk. Szóval, azt hiszem, elég sok korszak áll közel hozzám, bár nem feltétlenül egyszerre, egy időben.

– Az egyetemes magyarság érdekei melletti kiálláson túl mindig büszkén vallotta magát balassagyarmatinak.

– Óvatosan kell fogalmaznia az embernek, amikor a büszkeségének ad hangot, nehogy önteltnek tűnjék. Ezzel kapcsolatban is szokott eszembe jutni a Példabeszédek könyvéből a következő idézet, amit különböző fordítások részben más szavakkal írnak le, de a lényeg ugyanaz: „Összeomlás előtt kevélység a hírnök, felfuvalkodottság jár a bukás előtt.” Tegyük a dolgunkat balassagyarmatiként, magyarként, emberként, amennyire csak telik tőlünk, a legjobb tudásunk szerint, szerényen, alázattal. És félreértés ne essék, egyáltalán nem baj, ha büszkék vagyunk a szeretteinkre, a származásunkra, a jó lelkiismerettel vállalható cselekedeteinkre. De – és ezt inkább csak magamnak mondom – érdemes törekedni nem átlépni azt a sokszor bizony nagyon szűk mezsgyét, ami a felfuvalkodottság és a büszkeség között húzódik.

– Két város, Balassagyarmat és Salgótarján történetének egy-egy részletét is feldolgozta már. Tervezi-e esetleg, hogy más, Nógrád megyei vonatkozású témával is foglalkozik a jövőben?

– Igen. Több ötlet vár megvalósításra valamilyen formában. Fontosnak tartom azonban megjegyezni, hogy nem szimplán lokális eseményekként közelítek a témákhoz. Az 1919. január 29-i „csehkiverés” nem csupán Balassagyarmat, az 1956. december 8-i salgótarjáni „sortűz” pedig nem csak Salgótarján történetének része, mint ahogy a segesvári ütközet sem pusztán a segesváriak gyásza, vagy éppen a nándorfehérvári diadal sem kizárólag a nándorfehérváriak öröme. Mindegyik része a magyar és a világtörténelemnek egyaránt. Más kérdés persze, hogy adott korban melyik esemény milyen helyet foglal el az emberek, egy-egy szűkebb vagy tágabb közösség emlékezetében, a hivatalos emlékezetpolitikában!

Dokumentumfilmek a legfőbb művei

Matúz Gábor 1963-ban született Balassagyarmaton. Az 1980-as évek közepétől publikál rendszeresen. Főállású munkatársa volt több lapnak. Televíziózni az MTV Ablak című műsoránál kezdett, később több csatornánál is dolgozott. Az Echo Televíziónál a Napi Aktuális, 2007 eleje óta az Éjjeli menedék szerkesztő-műsorvezetőjeként dolgozott, illetve 2012-től a Magyarság Háza munkatársa. Főbb alkotásai: az Ötödik évszak című novelláskötet. Dokumentumfilmjei: Isten titkosszolgái, Tűzhalál 1969, A legbátrabb város, Nincs kegyelem.

2010-ben megalapította a Civitas Fortissima Múzeumot Balassagyarmaton.