Megjárta a földi poklot a gyarmati tűzoltó: élmények a földrengés sújtotta Törökországból

Többször beszámoltunk róla hírportálunkon, hogy Kajdy Norbert tűzoltó százados, a Balassagyarmati Hivatásos Tűzoltó-parancsnokság C szolgálati csoportjának szolgálatparancsnoka is az 55 főből álló HUNOR-delegációval utazott február 6-án a földrengéssel sújtott Törökországba. Mint ismert, rendkívüli, 7,8-as erősségű földrengés történt múlt hétfőn Törökország és Szíria határán, amelyet mintegy 3100 utórengés követett, a halálos áldozatok száma pedig mostanra már átlépte a 40 ezret. 

Magyarország hivatalos mentőcsapata, a HUNOR Mentőszervezet február 6. és 12. között 50 tűzoltóból, 5 orvosból és 2 keresőkutyából álló csapattal, 24 órás munkavégzéssel, két váltásban segítette a bajbajutottakat Antakya-ban, s később további 19 szakember is csatlakozott hozzájuk. Mint az a BM Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság közleményéből kiderült, a magyar hősökből álló egység 17 túlélőt, köztük 3 gyermeket mentett ki az összedőlt épületek romjai alól. 

 A balassagyarmati származású – tűzoltóként és a Kábel SE 2022-ben visszavonult kézilabdázójaként is kimagaslóan helytálló – Kajdy Norbert 2012, azaz az alapítás óta tagja a speciális helyzetekben bevethető HUNOR (Hungarian National Organisation For Rescue Services) hivatásos nehéz kutató-mentő mentőszervezetnek. Norbert Nógrád megyéből elsőként jelentkezett a szervezetbe, az alapítás óta pedig számos helyzetben helytállt a HUNOR tagjaként, ám mint hírportálunknak mondta, az elmúlt több mint 10 év munkája úgy érzi, mostanra érett be igazán. Norbert megindító interjúban mesélt nekünk a Törökországban megélt élményeiről.

– Mikor tudta meg, hogy ön is a mentőszervezettel utazhat Törökországba? Milyen körülmények között érte a hír? Mennyi ideje volt felkészülni? 

– Épp szolgálatban voltam tűzoltóként Balassagyarmaton, amikor telefont kaptam a HUNOR-tól, hogy be kell vonulnom a központba, mert indulunk a csapattal Törökországba. A parancsnokom elintézte a leváltásomat, majd gyorsan összepakoltam bent a laktanyában és otthon, aztán a riasztástól számított 1 órán belül pedig már úton is kellett lennem a bázisunkra. Budapesten egy gyors állapotfelmérést, a felszerelések összepakolását követően még éjjel elindultunk a földrengéssel súlytott övezetbe a katonai repülőgéppel. Kipakolást és a helyszínre érkező számos mentőcsapat eligazítása miatti pár óra várakozást követően elutaztunk Antakya-ba és a számunkra kijelölt területen azonnal megkezdtük a munkát, két csoportra - Alfa és Bravo alegységre - osztva. Elsőként mi, az Alfa csoport lettünk bevetve, egy 12 emeletes, hatalmas összedőlt társasházban. Feladatunk a felderítés, a kutatás és az életmentés volt. Amíg mi dolgoztunk, a Bravo alegység tagjai pihentek, majd 8 óra elteltével váltottuk egymást.

– Mikor érte az első sikerélmény?

– Rögtön találtunk sérülteket, már az első órákban. Elsőként egy mozgó kezet pillantottunk meg egy lépcsősor romjai között. Szerencsére tudtunk vele kommunikálni, tudott információkat mondani az elhelyezkedéséről, így mi azonnal megkezdtük a lépcsőket eltávolítani róla, ami végül egy több mint 8 órás művelet volt. Veszélyes feladat volt, hiszen ha rosszul mozdítottunk volna a rá nehezedő lépcsősorokból akár csak egy darabot is, az azonnal agyonnyomhatta volna őt. Elsőként a lábait sikerült kiszabadítani, ekkor megtaláltuk a bal kezében tartott, de már halott gyermekét. Ez rendkívül megrázó élmény volt, de őt végül épségben ki tudtuk emelni. Később további életmentések következtek, egy Selma nevű hölgyet például 7 órás megfeszített munkával sikerült kiemelnünk.

– Mit volt a legnehezebb megélni ott? Hogyan tudja feldolgozni a látottakat?

– A munkánkat sajnos gyakran lassították az utórengések, hiszen ekkor minden esetben ki kellett menekülnünk a romok közül. Napi 20-30 ilyen helyzetet is átéltünk. Adódtak olyan veszélyes szituációk is, amikben azért imádkoztunk, hogy csak most ne történjen újabb utórengés, hiszen épp 20-30 méteres mélységbe kúsztunk be akkor, mert életjeleket hallottunk a mélyből. A legnehezebb egyébként az első nap volt számomra, mert rendkívül megfogott, amikor belenéztem a túlélők, a hozzátartozók szemébe és láttam a fájdalmat, a kétségbeesést a szemükben, amit a családjuk miatt éreztek. Eleinte a pihenőidőmben sem tudtam aludni emiatt, de muszáj volt ezen túltenni magunkat és később inkább már tudatosan nem néztük az arcokat.

– Itthon családja, köztük két kisiskolás gyermeke és felesége aggódott önért. Ők hogyan engedték el a katasztrófa helyszínére?

– A gyerekeim pont betegek voltak, nem jártak iskolába sem, így ez már eleve egy nehezebb élethelyzet volt. A feleségem persze nyugtatott folyamatosan, hogy ne legyek feszült, s bíztatott, hogy miattuk ne aggódjak, minden rendben lesz velük itthon. Kintről természetesen napi néhány perces telefonbeszélgetésekkel tartottuk eleinte a kapcsolatot, ám én a második nap után egyszercsak nem tudtam hazatelefonálni, mert a szolgáltató letiltotta a szolgáltatásomat. Végül napokon át kölcsöntelefonokkal tudtam csak a családomat felhívni, s megnyugtatni őket, hogy minden rendben. Fontos volt hallanunk egymás hangját, sokat jelentett számunkra. Ők tartották bennem a lelket, feltöltött minden beszélgetés. 

– Hogy viszonyultak önökhöz a helyiek?

– Helyi civilek és helyi katonák is rengeteget segítettek nekünk, s nagyon hálásak voltak azért, amit értük tettünk. A szememben az igazi hős viszont az a helyi férfi, aki magyar felesége révén a mi nyelvünket is beszéli, így odajött hozzánk és önként felajánlotta nekünk a segítségét tolmácsként. Ő minden előképzettség nélkül kockáztatta azért az életét, hogy a bajbajutottakon és nekünk segítsen. Ez a hős helyi férfi mindkét csapatunkkal együtt dolgozott tolmácsként, bejött velünk a romok közé, s mindössze napi 1-2 órát pihent. 

– Saját testi épségét kockáztatta azért, hogy életeket mentsen. Mi motiválta?

– A hivatástudatom. Amikor felszereltem tűzoltónak vállaltam, hogy akár életem kockáztatásával is segíteni fogok másokon. Amikor 2012-ben csatlakoztam a HUNOR Mentőszervezethez, akkor pedig szintén vállaltam, hogy mindent megteszek azért, hogy életeket mentsek. A kezdetektől ezt akartuk, segíteni akartunk embereken, a csapat pedig ezúttal is mindent megtett. A 17 megmentett életért megérte dolgoznunk, megérte kockáztatnunk. Egy ilyen helyzetben pedig nem gondolkozol azon, hogy mi történhet veled, hiszen hajt a cél előre. Hozzáteszem, a feleségem nélkül azért nehéz lett volna ezt végig csinálni. 

– Fel lehet egy ilyen helyzetre készülni? 

– Valamilyen szinten igen, mert számos felkészülési gyakorlatunk, bevetésünk volt az elmúlt több mint 10 évben a mentőszervezettel. Nagyjából tudtuk, hogy mire számíthatunk, mire kell odafigyelni, de az életszerű helyzet más. A korábban szerzett tapasztalatokból rengeteget tudtunk most is hasznosítani, de vannak szituációk, amikre egy gyakorlaton nem lehet felkészülni. Úgy érzem, hogy amit tudtunk, azt megtettük, s persze tehettünk volna még ennél többet is, de az idő az egy ilyen helyzetben sajnos folyamatosan ellened dolgozik. Sokat kellett rögtönöznünk. 

– Korábban beszámoltunk róla olvasóinknak, hogy Dr. Tóth Judit, a balassagyarmati Dr. Kenessey Albert Kórház - Rendelőintézet igazgatója a TEK speciális orvosi egységének tagjaként segített a földrengés túlélőinek Törökországban. A gyarmati doktornővel dolgoztak együtt?

– Közös táborban voltunk az orvosi egységgel, ők számos speciális felszereléssel és szaktudásukkal segítették a munkánkat. Azokat a sérülteket, akiket mi kimentettünk, azokat ők - köztük Dr. Tóth Judit - látták el. A doktornővel sajnos nem sok időnk volt beszélgetni, mert ő a sérültek ellátásával foglalkozott, mi pedig a romok között dolgoztunk, de néha azért váltottunk néhány mondatot. Jó érzés volt tudni, hogy balassagyarmatiak azért mindenhol vannak...

– Nekivágna újra?

– Gondolkodás nélkül, igen! Bármikor! Ezekkel a srácokkal, akikkel együtt dolgoztam kint, bárhová elmennék, hiszen ők ha kellene, akkor a két kezükkel kaparnának ki a romok közül, de sosem hagynának cserben. Velük nem érhet baj, nagyon figyelünk egymásra. Másrészt nekem ez a hivatásom, ezért vállaltam, természetes, hogy újra indulnék - akár már ma, ha jönne a telefon, hogy menni kell.

– Hogyan tovább? Hétfőn éjszaka hazautaztak, a héten pedig már újra Nógrád vármegye közbiztonságára vigyáz tűzoltóként?

– Pontosan, sőt, már kifejezetten várom, hogy pénteken újra szolgálatban lehessek tűzoltóként Balassagyarmaton, a csapatommal. Úgy érzem lesz mit átbeszélni a srácokkal. A feleségemtől tudom, hogy a kollégáim is mindvégig nagyon aggódtak értem a törökországi tartózkodásom ideje alatt, folyamatosan érdeklődtek felőlem. Mi tűzoltók nagyon szoros és összetartó a csapat vagyunk, voltaképp ők a második családom. A hivatásom pedig természetesen szintén vár, a környéken élők biztonsága, segítése is rendkívül fontos számomra.

A köztársasági elnök fogadta a magyar hősöket – köztük Norbertet – a Sándor-palotában

Mint arról korábban beszámoltunk, Novák Katalin, Magyarország köztársasági elnöke február 14-én a mentési munkálatok magyar hőseit köszöntötte a Sándor-palotában. A BM Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság is beszámolt róla, hogy az államfő Törökország magyarországi nagykövete, Gülşen Karanis Ekşioğlu társaságában fogadta azokat a hivatásos és önkéntes életmentőket, akik a földrengést követően azonnal a helyszínre utaztak, hogy küldetésük és képességeik szerint segítsék a túlélőket és a kutatásban, helyreállításban résztvevőket. A gesztussal áldozatos és emberfeletti munkájuk előtti tiszteletét fejezte ki Novák Katalin. 

Díszparanccsal ismerték el helytállásukat

Dr. Góra Zoltán tűzoltó altábornagy, a BM Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság főigazgatója hivatásukhoz méltó, kiemelkedő helytállásuk, bátor, önfeláldozó magatartásuk elismeréseként a Törökországban helytálló szervezet valamennyi tagját példaként állította a hivatásos katasztrófavédelmi szervek teljes személyi állománya elé. A díszparancsot bajtársai mellett Kajdy Norbert is átvehette február 14-én.