Sok tanítványára volt nagy hatással a 75 éves salgótarjáni testnevelő

Baglyasi családban nevelkedett, az atlétikával is kacérkodott, de végül az SBTC torna szakosztályában ragadt meg, ami életre szóló kötődést alapozott meg a sportággal. Végigjárta a sportszakma minden területét, a Gagarinban 1987 és 2007 között több száz gyereket oktatott, nevelt, a GDSE elnöke. Jelenleg a Kereskedelmiben és a Dornyayban óraadó, és emellett még mindig tart tornaedzéseket.

Munkája elismeréseképpen 2011-ben Bérczy Károly-díjban részesült, de Esterházy Miksa-díjjal is büszkélkedhet, Salgótarján Sportjáért 2018-ban kapott kitüntetést, valamint a Jó tanuló, jó sportoló díjátadókon többször kitüntették, az utánpótlás nevelésben mutatott szerepéért. Születésnapja előtt egy korábbi beszélgetésünk részletével tisztelgünk.

– Ha szabad kérdezni, honnan jött a beceneve?
– Édesapám nevezett el így még kis koromban, és ezt megőriztem az életem során.

– Hogy került életébe a sport?
– A nagybátyám kezdett el sportolni, ökölvívó edzésre járt, általa találkoztam először a sporttal. Elkísértem bokszedzésre, nem mintha nagyon tetszett volna az ökölvívás, de akkoriban nagyon népszerű és eredményes sportág volt.

– Mikor jött a torna?
– A II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolába jártam, ahol testnevelőm, Nagy Sándor embersége, a gyerekek szeretete, humora, ösztönzése nagy hatással volt rám. Nála kezdtem el rendszeresen sportolni külön tornán, ott tanultam meg a sportág alapjait, imádtam odajárni. Az iskolának akkor nagyon jó csapata volt kézi-, és kosárlabdában, valamint atlétikában, ezekben is számított rám. Tőle „örököltem” a mentalitását, és nagyon örültem, hogy később a kollégája is lehettem.

– Örök szerelem maradt a torna.
– Próbálgattuk, melyik a nekünk való sportág. Az atlétikával egy időben jött a torna, akkor kerültem az SBTC-hez, a foglalkozások a mai Keri tornatermében voltak. Nagyon jó csapatunk volt. Hetente háromszor 17-től 19 óráig voltak a lányok edzései, de utána még ott maradtunk a fiúk tréningjén is, mert erejükkel sokat tudtak nekünk segíteni a gyakorlatokban. Az első edzőm Molnár Pötyi bácsi volt, majd Kraft Endre, Tuska István és Szarvas Józsefné következett. Zsuzsa néni Nagy Sándor után tanított a Rákócziban, majd később a közgazdaságiban, ő szintén nagy hatással volt rám.

– Mire emlékszik szívesen akkoriból?
– Nagy csodának számított, hogy az ország más részeit is meglássuk. Nem lett volna rá más lehetőségünk, hogy eljussunk a fővárosba, Komlóra, Debrecenbe, Sopronba, Pécsre… A szülőknek kevés pénzük volt, és a közlekedés sem volt még megfelelő. Mi vonattal jártunk, hatalmas élmény volt. Voltak háromnapos versenyek is, akadt, hogy az udvaron rendezték meg a szekrényugrást, mert annyi induló volt. Különböző ünnepeken is szerepeltünk, színpadon tornásztunk például felemáskorláton… De sportág népszerűsítő bemutatókat is tartottunk, a megye több pontjára is eljutottunk így. Számtalan versenyen indultunk, a legnagyobb eredményem az országos bányász bajnokságon elért bronzérem volt, amit ifi másodosztályban, egyéniben értem el, itt, Salgótarjánban.

– A főiskola elvégzése után mivel foglalkozott?
– Férjhez mentem, családom lett, majd 1972-ben visszakerültem az anyaegyesületembe, az SBTC-be, módszertani előadóként. Ekkor már felnőttként ismerkedtem az egyesületi élettel. A focisták akkor lettek a vidék legjobbjai. Tíz szakosztály edzését látogattam, és problémáikat, igényeiket közvetítettem az elnök felé, illetve segítettem a versenyek szervezését. Ekkor még volt torna szakosztály is, de már a végét járta.

– Mikor jött a Gagarin?
– 1987-ben sokadszor váltottam, és akkor kezdtem el dolgozni a Gagarinban. Akkoriban kezdtek létrejönni a diáksport egyesületeket, mi ebben az évben alapítottuk meg a Gagarin DSE-t, amelynek hamarosan én lettem az elnöke, és még ma is én töltöm be ezt a pozíciót. Akkor még működött az MHSZ lőpályája a Gagarinban, így volt sportlövészet, kezdetben fiú és lány torna, sakk, kosárlabda, atlétika, labdarúgás és úszás. Röplabda is volt, de csak tömegsport szinten. Minden sportágban rengeteg versenyen indultunk, akkoriban a városi fordulókról is nehéz volt továbbjutni a megyei bajnokságokra, hát még onnan tovább. Innen 2007-ben mentem nyugdíjba, azóta Sóshartyánban tanítok, mint óraadó. Életem legszebb időszaka volt, amit ott töltöttem, nagyon sok tehetséggel dolgoztam együtt és számtalan eredményt elértünk. Fantasztikus testnevelői és iskolai közösség tagja lehettem, közel két évtizedig dolgoztam Szarvas Józseffel és Répás Bélával.

A teljes beszélgetés itt olvasható: