Kézilabda mezbe bújva szárnyaltak a főnixmadarak

Amikor a napokban az argentin játékvezetői páros lefújta a Magyarország-Horvátország mérkőzést a női kézilabda világbajnokságon, és az olimpiai selejtezőre ezzel a diadallal kijutó hazánk legjobbjai örömittas ünneplést rendeztek a pályán, nekem is némi könny tolult a szemembe, és eszembe jutott egy szinte pontosan húsz évvel ezelőtti élmény. 2003. december 14-én, ezen a borongós vasárnapon (uram atyám, milyen rég volt, Bukovszky Anna akkortájt még csak a járókában tipegett), zsúfolásig megtelt a balassagyarmati főutcán található kiskocsma belső tere. Minden vendég figyelme a televízióra szegeződött, hiszen a magyar lányok a világbajnoki döntőben mérkőztek a franciákkal. Akkoriban a város értő szakmai közegébe tartoztam, mivel a Balassagyarmati Kábel SE leány ifjúsági csapatának edzőjeként dolgoztam.

Mellettem épp néhai Urbán Árpád országgyűlési képviselő foglalt helyet, és mindketten mámorosan kiáltottunk fel egy-egy gyönyörű gól után. A magyarok ötven percig fenomenálisan játszottak: a kapuban Pálinger Katalin bravúrt-bravúrra halmozott, a balkezes bombázó Radulovics Bojána ellenállhatatlan módon lőtt a hálóba, a még csak húszesztendős, filigrán Görbicz Anita rutinos rókákat megszégyenítő módon, fantasztikusan irányított, és tíz perccel a befejezés előtt már 24-18-ra vezettünk. A zágrábi aréna nézőterén hatezer magyar szurkoló tombolt, szinte már kézben érezhettük az aranyérmet. Miközben tenyeremmel folyamatosan a térdemet csapkodtam boldogságomban, hirtelen hangoztatni kezdtem, „ez a meccs már megvan”. Nos, nem így alakult a végjáték. 

A franciák gyorsan megtáltosodtak, nemzetünk képviselői ezzel szemben összezuhantak,  és a gall hölgyek ledolgozva a hatalmas hátrányt, egy időn túli hétméteressel kiegyenlítettek, a hosszabbításban pedig fordítottak, így övék lett a világbajnoki cím. Bánatomban amolyan búsuló betyárként az arcomba temetve kezem borultam rá az asztalra, miközben kénytelen-kelletlen sorra hallgatnom kellett a cimborák kárörvendő megjegyzéseit: „ hát ennyire nem értesz hozzá Henrik, miért voltál ennyire elbizakodott?”

Nos, most fordult a kocka. Már az eszemet sem tudom, mikor láttam utoljára komoly tétért zajló küzdelemben – márpedig egy olimpiai selejtező mindenképpen annak számít – ennyire poraiból feltámadni női kézilabda válogatottat. Lehet, most néhányan megköveznek ezért, de tapasztalatból állítom, ilyen a hölgyek virtusa. Bármikor képesek a kiszámíthatatlan összeomlása, ugyanakkor bármikor tudnak egyik-pillanatról a másikra hihetetlen formajavuláson átesni. Amikor Miloszavljevics büntetőjével már 19-13-as előnybe kerültek a horvátok, bevallom, lemondtam az egészről, legyintettem egyet, elkapcsoltam a tévét, és amint visszatértem a sportcsatornára, Klujber Katrin már 21-22-re alakította az eredményt. De az utolsó pillanatokig szkeptikus maradtam, mert még egyszer nem engedhetem meg magamnak a túlzásokat, még akkor sem, ha egyedül vagyok a szobában, és senki sem látja az ujjongásomat, vagy a letargiámat. 

Egyszóval, most számomra merőben más színt, más alakzatot képviselnek Böde-Bíró Blanka és társai, mint amiket korábban láttam tőlük. Viszont továbbra is óvatos duhaj maradtam, akad még elég idő áprilisig, hogy a most sérültekkel és mellőzöttekkel kiegészülve sikeresen vegyék a lányok az utolsó akadályt, hogy az ötkarikás megállóhelyen, Párizsban is drukkolhassunk nekik. Ezt végképp nem gondoltam volna!