Ötven éve két salgótarjáni atléta is szerepelt a mexikói olimpián

Mecser Lajos megyénk valaha volt legsikeresebb atlétája, 22-szeres magyar bajnok, 11-szeres mezei bajnok (nyolcszor sorozatban), Európa-bajnoki második hosszútávfutó. Összesen hét alkalommal állított fel új országos csúcsot, 5000 méteren 34 évig volt csúcstartó. Második ötkarikás játékán, Mexikóban – a várakozások ellenére – csupán 22. lett 10.000 méteren (30:54,8 perccel), a maratont pedig a táv felénél feladta.

– Esélyem sem volt a jó szereplésre, annak ellenére, hogy 5000 méteren ranglista-vezetőként érkeztem az olimpiára – emlékezet vissza az egykori Európa-csúcstartó. – De nem csak én voltam esélytelen, hanem az összes tengerszinten élő versenyző is. Az egyik szervezet azt az ostoba és igazságtalan döntést hozta, hogy a tengerszinten élő versenyzők az olimpia évében csak egy hónapot tölthetnek el magaslaton. Ez a döntés nem érintette a magaslaton élő afrikai és mexikói atlétákat. A világ akkori élversenyzőinek semmi keresnivalójuk nem volt a mexikói fővárosban. Az én nullával felérő esélyeimet még csökkentette, hogy az előző évi próbaolimpián nagyon kikészültem és tartottam a magaslattól. Egy szó, mint száz, az olimpiákkal nem volt szerencsém. Négy évvel korábban, Japánban az ötezres előfutamok után kiestem. Meg is voltam fázva, hőemelkedéssel futottam, ezért sem sikerült döntőbe jutnom. Huszonkét éves voltam, még tapasztalatlan.

– Ha már olimpia… Edzője, Híres László állítólag vérrel írt levelet a minisztériumba, hogy vigyék ki őt is az olimpiára, mert ön csak vele tud jó eredményt elérni. Igaz ez a legenda?

– Ez nem legenda, valóban így történt. Híresen fanatikus ember volt, de hülyeséget csinált ezzel a véres levéllel. Egy-két dolgot tanultam tőle, de volt, hogy ott hagyott, és csak fél év után találkoztam vele ismét. De nem estem kétségbe, megoldottam, és saját magam állítottam össze az edzésprogramomat. Szuggeráltam magam, hogy ki kell jönnie az eredménynek. És ki is jött.

Komka Magdolna, az SKSE magasugró klasszisa négyszeres felnőtt bajnok, nyolcszor döntötte meg az aktuális felnőtt magyar rekordot, és egyszer beállította azt. Kétszeres olimpikon, az 1968-as viadalon 9. (171 cm), 1972-ben 23. (171 cm). Az első olimpiájára 19 évesen került ki, miután megnyerte első felnőtt magyar bajnokságát.

– Nekem az 1968-as év még ma is csak olyan álomképszerűen tűnik fel – elevenítette fel az ötven évvel ezelőtt történteket. – Abban az évben lettem magyar bajnok, válogatott versenyző, és rögtön az olimpiai csapat tagja. Arról nem is beszélve, hogy én vidékről kerültem be a válogatottba, és eleinte még az is nehézségeket okozott, hogyan fogok a Keleti pályaudvarról a Népstadionig eljutni. Ősszel pedig már a sportolók legnagyobb találkozóján vehettem részt, Mexikóban. Maga a repülőút is óriási élmény volt. Amikor megérkeztünk az olimpiai faluba, csak kapkodtam a fejem arra a sok-sok újdonságra, amit akkor láttam. Itthon még azt sem tudtuk mi az a Coca Cola, a faluban pedig minden sarkon volt néhány automata, amiből annyi kólát ihattunk, amennyi jól esett. Megjegyzem, nekem akkor sem ízlett, és azóta sem sikerült megszeretnem. Nem győztem betelni azzal az óriási ember-kavalkáddal, azzal a sok magyar és külföldi hírességgel, a hatalmas étkező helyiségek, a rengetegféle étellel. Akkoriban még elképzelhetetlen volt számomra, hogy a rántott húson és a pörköltön kívül létezik más étel is. A faluban találkozhattam olyan emberekkel, akik a példaképeim voltak. Az edzőpályák és kondíció termek olyan fantasztikus felszereltséggel bírtak, hogy csak tátottam a számat. Tényleg egy álom volt az egész.

– Aztán elkezdődtek a versenyek.

– Addig, amíg a versenyre való felkészülésem megengedte, minden alkalmat kihasználtam, ahol magyar versenyző szerepelt, hogy megnézzem és drukkoljak nekik.

– Hogy emlékszik a magasugrás selejtezőjére?

– Amikor bevonultunk a pályára, azt sem tudtam, hogy fiú vagyok, vagy lány, mert az a hatalmas nézősereg úgy összenyomott, mintha egy kis hangya lettem volna. Erre aztán nem voltam egyáltalán sem felkészülve, sem felkészítve. Végül is sikerült a döntőbe jutnom. Számomra tovább folytatódott az álom, de ez meg is bosszulta magát, mert sajnos a döntőre annyira nem tudtam összeszedni sem a gondolataimat, sem a mozgásomat, hogy elmaradtam attól az eredménytől, amit elterveztem magamnak.

– Összességében hogyan emlékszik vissza Mexikóra?

– A magyar csapat csodálatos teljesítménye enyhítette valamelyest személyes fájdalmam. Megismerkedtünk egy kint élő magyar családdal, akik megmutatták a várost. Ott is csak ámultam és bámultam. Elvittek egy olyan műhelybe, ahol arany ékszereket készítettek. Hihetetlen volt, ahogy az aranytömbök fala mellett vonultunk be a műhelybe. Azután a piramisok! Az azték múzeum! Ahogyan az inka kultúra keveredett a modernnel. Mindez, mindez, olyan volt, mint egy álom.