Nosztalgia

A minap a Dornyay Béla Múzeumban megnyitotta kapuit a 37. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat. A legtöbb ember számára ez az informatív mondat – bármilyen fontos tartalmú is – aligha több egy tényközlésnél.

Számomra azonban ikonikus jelentőségű, minthogy előhívja ezen kiállításmegnyitókhoz kötődő megannyi élményemet. Nem érdem, de tény: életkorom és nem utolsósorban érdeklődési köröm és azzal szinkronban lévő akkori városi tanácsi munkahelyem, közművelődési felügyelői beosztásom révén már 1965-ben volt szerencsém részt venni a helyi tavaszi tárlatok közvetlen előzményén, az első Észak-Magyarországi Területi Képzőművészeti Kiállításon is. Ez a József Attila Művelődési Központ akkor még nem teljesen befejezett déli szárnyában, a későbbi könyvtár épületrészében, vakolatlan falak között kapott helyet. A következő néhány évben azonban már az intézmény üvegcsarnoka lett a bemutató – amelyen rang volt részt venni – otthona.

Majd elérkezett 1980, amikor felavattatott a mai Dornyay múzeum új épülete és ott kapott helyet az immár országos hatókörű tavaszi tárlat, felváltva az ugyancsak nagy presztizsű rendszeres rajzbiennáléval. Minderről dicséretesen pontos helyzetképet adott megnyitóbeszédében a vendég, Grászli Bernadett, a Veszprémi Művészetek Háza igazgatója. Mondani sem kell, hogy gondolatai belőlem milyen nosztalgikus érzéseket váltottak ki. Egymás után tűnt fel emlékezemben több akkori jeles művész – mások mellett – Czinke Ferenc, Iványi Ödön, Lóránt János, Mustó János vagy egy fiatalabb generáció Földi Péter, Hegedűs Morgan, Hibó Tamás, Szujó Zoltán – alakja, munkássága.