A magyar dráma napján Marschalkó Zsoltra is emlékeztek pályatársai, barátai Salgótarjánban

Írása 1883. szeptember 21-i – azaz 140 évvel ezelőtti – színre kerülését az 1864-ben elhunyt szerző nem érte meg, azonban a színpadi bemutató dátumát száz év elteltével a magyar dráma napjává nyilváníttatták.

Nem véletlen, hogy barátai, tisztelői, olvasói, a Balassi Bálint Asztaltársaság tagjai éppen ekkor emlékeztek meg egy kései utódról, Marschalkó Zsoltról (1962. április 12. Salgótarján – 2008. április 3. Pásztó), aki az utóbbi évtizedekben, mondhatni, hogy a modern kori Nógrádban, gyakorlatilag egyedül képviselte magas szinten ezt a műfajt. Dolgozott könyvtárosként, képzettségét tekintve alaposan felkészült zenetanár volt – 2011 októberében joggal került emléktáblája a salgótarjáni Váczi Gyula Alapfokú Művészeti Iskola falára –, de hozzáértő, tehetséges muzsikusként is számontartották. A zenén kívül az irodalom volt a lételeme. Rendkívül tájékozott volt a világ- és a magyar irodalomban, amelyet a maga módján, talentumai szerint ő maga is igyekezett gazdagítani. Írt prózát, megjelentek verseskötetei, de igazán drámaírónak érezhette magát. 

Dr. Praznovszky Mihály irodalomtörténész, a Palócföld című folyóirat korábbi főszerkesztője azt vetette papírra munkatársáról, hogy tehetséges író. Gondolkodása szabad, fantáziája nagy ívű.

Marschalkó Zsolt nevéhez fűződik – többek között – a „Holdkirály”, a „Homokvihar”, a „Kísértetjárás”, a „Maklári nők”, a „Medvetánc”, az „Ostromállapot”, „A provance-i kolostor”, a „Viking”, a „Zsarnokölők” és a két Madách-keretjáték – A garabonciás, valamint a Nő és a férfi – is. Ezek mindegyike a távolabbi és a közelebbi történelemből meríti témáját, akarva-akaratlanul elfogadva és követve Benedetto Croce olasz filozófus, ideológus múlt század eleji gondolatát, amely szerint „a történelem az élő szellem önismerete.” Marschalkó Zsolt műveiből is mintegy áthallásos üzenetek érkeznek a jelenbe a hatalom és a szabadság, a rend, a küldetés, a felelősség összefüggéseiről, a nemes célok politikai kisszerűségeken, pitiáner önérdekek miatti megsemmisülésén, a hős, a mártír, vagy éppen a gyáva, az áruló lélektanáról.

A „Kaméleonidász” külön fejezetet képez életművében, hiszen mint pályadíjas művet 1994-ben a professzionalista Újpesti Színház elsőként vitte színre. Ezt a premiert a későbbiekben számos bemutató követte Szécsényben és Salgótarjánban egyaránt. Mindenhol sikert arattak darabjai, hiszen a közönség megértette az üzenetüket­.

A magyar dráma napján Marschalkó Zsolt Gyóntatás című komédiáját zömükben a Balassi Bálint Asztaltársaság tagjai (Csomor Imre, Dénes Katalin, Handó Péter, Galajda Judit, Kelemen József, Kupcsulik Ágnes, Kiss-Simon Miklós, Pécsi Ágnes, Zsibói Gergely) olvasták fel a salgótarjáni Balassi Bálint Könyvtárban, jól érzékeltetve a darab humorát, de a Handó Péter által irányított beszélgetés keretében szó esett az éppen tizenöt éve elhunyt író egész munkásságáról­ is.

A sors, a Mindenható tudja csak, hogy Marschalkó Zsolt miért távozott ilyen korán, mindössze negyvenhat évesen. Ő mintha megérezte volna korai halálát, hiszen már 1999-ben a Vándor az óceánnál című verseskötetét a következő sorokkal zárta: „…a halálnál semmi nem erősebb / így hát / elmegyek meghalni / hogy fehér arccal hirdessem / a halál diadalát / és ne jöjjek vissza soha többé.”

Pályatársai, barátai azonban mindent megtesznek azért, hogy ébren tartsák emlékét, szellemiségét, s rendre azt sugallják, hogy el sem ment igazán. Ezért is volt jó hallani a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház közvetlen elődjének tekinthető Vertich Színpadstúdió produkcióinak végén felhangzott Marschalkó-sorokat.