Csille

Vannak kétségeim több vonatkozásban is. Nem tudom ugyanis, hogy az elmúlt néhány napban hányan vették észre az egykoron szebb napokat is megélt Stécé-klub előtti körforgalom közepén – az egyébiránt szép virágtengerben – felállított csillét. Azt a bizonyos szállítóeszközt, amely ma már csak a bányászati múzeumban látható, pedig hajdanán az ágazat egyik nélkülözhetetlen kelléke volt. S bizonyára találnék – főként a fiatalkorúak, a gyermekek körében – olyan embereket is, akik talán már a fogalmat magát sem nagyon ismerik.

Ez a feltételezés is magyarázza, hogy a minap bányász-kohász juniális, illetve a Múzeumok Éjszakája program keretében elhelyezett emléktárgy teljes joggal került állandó közszemlére. Hiszen az immár 101 év óta város Salgótarján aligha lett volna jelentős ipari centrum a 19. század végétől kezdve a 20. elejére, közepére a bányászat nélkül. Ezeket a nehéz vasalkotmányokat a szűkös, nedves bányavágatokban emberek is húzták, tolták, a felszínen pedig a környékbeli felhasználásra – egyébként bányászok és civilek szállítására is alkalmas – úgynevezett kisvillamosok juttatták el.

Mindez elég ok arra, hogy az idén 145 éves Kohász Művelődési Központ Egyesület – amely mint az elnök, Gálné Horváth Mária tájékoztatásából tudni lehet: éppen most változtatta nevét Bányász-Kohász Kulturális Egyesületre – a város önkormányzatával szorosan együttműködve kezdeményezte és megvalósította a sikeres múlt szimbólumaként a csille elhelyezését.