Tűzpiros körömlakk

Már gyerekkorom óta szeretem festeni a körmeimet. Tisztán emlékszem rá, hogy ötévesen sunyiban elcsentem édesanyám tűzpiros lakkját a tükrösasztaláról, amikor nem figyelt éppen, hogy az ő mintájára én is megcsináljam gyönyörűségesre a kezeimet. Természetesen később rajtakapott a szobámban elbújva, ahogy hatalmas pacákat rajzolok, de nem teremtett le miatta. Szimplán csak elmagyarázta, hogyan kell a lakkot használni, végül segített is nekem szépre kifesteni a körmeimet, amiket utána büszkén mutogattam boldog-boldogtalannak: Feri bácsinak, a szomszédunknak, a bevásárlószatyorral a kezében hazasétáló Rózsika néninek, de még Néró kutyánknak is.

A felhőtlen boldogságomat még az sem rontotta el, hogy amikor Ági óvó néni másnap meglátta a körmeimet, nem repesett úgy az örömtől, mint én. Nem sokkal ezután persze már az én szám is lekonyult, mert szólt édesanyámnak, hogy mossuk le. Gimnazista koromban a műköröm megszállottja lettem. Mindegy volt, hogy milyen formájú és hosszú, egyszerűen csak felragasztottam az első olyan tízes csomagot, ami a száz forintos boltban megkapta a szemeimet.

Utólag belegondolva nem volt szép, de akkoriban beértem ennyivel. Ma már a méretben sokkal kisebb, letisztult és természetes körmöket szeretem, de azért előfordul, hogy a nosztalgia kedvéért előkapom édesanyám jellegzetes tűzpiros körömlakkját, ami még sok év elteltével sem száradt ki...