Ízlések és pofonok

Öregszem. Ezt a tükrön kívül talán az is bizonyítja, hogy egyre többször elmélázok a múlton. Gyakran eszembe jut a sokak által ismert reklám szövege: a régi, jó dolgokból mára nem maradt semmi. Már nem is tűnik olyan nagy hülyeségnek, hogy a szüleim nem értették meg, miért hallgatunk nyálas fiúbandákat, fessük színesre a hajunkat, vagy hordunk faklumpát.

Azt a szakadékot azonban, ami a mai fiatalok és az én korosztályom között húzódik, sokszor érzem, hogy már nem lehet átugorni. Próbálunk mi, szülők felzárkózni, lépést tartani a legmodernebb kütyükkel, képben lenni a különféle szolgáltatók által készített sorozatokkal, követni a zenei irányzatokat. Ez utóbbi szerintem nekem elég jól megy, köszönhetően a fiamnak, aki előszeretettel teszteli rajtam napjaink előadóinak újabb és újabb albumait.

Van azonban valami, amivel sehogy sem tudok megbékélni. Ez pedig a fiatal korosztály öltözködési stílusa. A fiúkon feszülő szűk nadrágoktól, a nagymamám otthonkájára emlékeztető anyagból készült ruháktól, a színes nejloningektől feláll a hátamon a szőr. Legutóbb azonban egy cipőbolt kirakata előtt gyökerezett földbe a lábam. Az üzletben pataszerű lábbelik, szakadt, piszkosnak tűnő sportcipők, gumiból készül, rugónak kinéző sarkakkal ellátott topánok sorakoztak. Az árcédulák láttán képedtem el leginkább, mivel igen borsos árat kértek a képtelen termékekért. Tudom, tudom: ízlések és pofonok. Ezt a stílust azonban én már nem tudom meglépni.