Lomtalanítás

Lomtalanítást tartottunk a hétvégén a szülői házban. A lakatlan épület szinte érintetlenül őrzi a családi emlékeket. Amikor pincétől a padlásig végigjártam a helyiségeket nosztalgiával gondolva az itt töltött évekre, eszembe jutott: az idő tényleg mindent megszépít. Fiatal daccal sokszor éreztem úgy: nem értenek meg és én majd mindent máshogy csinálok a saját gyerekeimmel. Nem tudom, hogy ez sikerül-e, de ma már sok mindent másként látok. Már akkor éreztem, hogy nem lesz ez olyan könnyű feladat, amikor hozzáfogtunk a feleslegesnek ítélt bútorok és más tárgyak szortírozásához. És elsősorban nem azért, mert a régi foteleket hárman is alig bírtuk el. Minden holmihoz valamilyen emlék kötődik, a régi ruhák, játékok, székek és tányérok eszembe juttatták a gyermekkoromat. Egy élet munkáját szortíroztuk, és hirtelen semmi sem tűnt feleslegesnek. 

A pincében egy szerszámra pillantottam, amit apukám használt évekkel ezelőtt. Úgy volt ott, ahogy ő letette. Ezernyi kép villant fel: régi napok, illatok, benyomások, álmok. És ott, a pince sötétjében elbőgtem magam. Mert igaz a mondás, hogy akkor leszel igazán felnőtt, amikor a szüleid nem fogják már a kezed. A magányos házról azt gondoltam, hogy már nincsen lelke. De ott, a lomtalanítás közepén döbbentem rá, hogy az életünk minden pillanatát őrzik a falak. Egy család emlékeit, amit már csak a szívünkben viszünk tovább. Ott azonban örökké elférnek, nem kell kiszortírozni őket sosem...