Nyaralásaink

Akár egy mindennapi szituáció is lehet, ha a munkából hazaérve a nagy melegben a kanapén fekve görgeted a közösségi médiát, és ahogy egyre lejjebb pörög a képernyő, elénk tárulnak a mesés görög kisvárosokban sétáló, vagy Dubajban pózoló, önfeledt emberek képei. 

Eleinte rácsodálkozol a szépséges tájakra és a fürdőző emberekre, aztán hirtelen jön valami más érzés. A képek sokaságától kicsit feszültté válsz, majd elgondolkodsz. Tegyük fel, hogy örülsz annak, hogy ennyi ember nyaralhat, kikapcsolódhat, elmenekülhet a mókuskerékből. Aztán bevillan, hogy a fenébe van erre ideje és pénze látszólag mindenkinek, csak te fekszel itt a kanapén munka után. Talán ezekkel a sorokkal nem vagyok egyedül. Míg bárki más családi vakációkon múlatja az időt a Föld másik felén, én előreláthatólag majd valami utolsó pillanatos belföldi utazásra veszem rá magam. Nem mondom, hogy irigy vagyok, mert lehet ugyanúgy megtehetném, de valahogy a közösségi médiában megosztott posztok egy negatív érzést váltanak ki belőlem. Azt éreztetik velünk, hogy az Instagramon és a Facebookon nyári életstílust mi, egyszerű emberek nem érhetjük el, és nem lehet annyira izgalmas a miénk, mint az a kreált, fotózott pillanat. 

Tegyük fel magunknak a kérdést, ami talán segít megérteni a lényeget. Tényleg az minden vágyunk, hogy Dubajban siklóernyőzzünk, vagy csupán a szabadság után vágyunk? El kell-e ezért menni a világ másik felébe?