Születésnapját ünnepli a salgótarjáni ferences templom

Az egyetlen városi katolikus plébánia felosztása miatt hosszas és vitáktól hangos előkészület után, 1932-ben letelepedő ferenceseknek 18 év jutott osztályrészül a városban, amikor tevékenykedhettek – 1950-ben a kommunista államhatalom betiltotta a szerzetesrendek működését, a rend tagjait pedig éjszaka Jászberénybe internálta. Új plébániájukat – tanító és példaadó jelleggel – Szent Józsefről, a munkásról nevezték el. Úgy a templom, mint a plébániaalapítás alulról jövő kezdeményezés volt, amit az egyházmegye is felkarolt.

Feladatuk volt, hogy a munkások közötti misszióban hirdessék az evangéliumot, az egyre jelentősebbé váló munkáspasztorálásból vegyék ki a részüket, ugyanakkor a fiatal városban is otthon legyenek, formálják a városi közösséget. Mindezeken túl tanítottak, hitbuzgalmi egyesületeket vezettek, imádkoztak – egyénileg és a hívek nagy tömegével együtt.

A szentmiséket az első négy évben a rendház földszintjén lévő kápolnában tartották, a kápolna történetileg is értékes berendezéseit később a templomban, a templomtorony alatt lévő oldalkápolnában helyezték el. A modern templomot, amit a vidéki art deco egyik kiemelkedő alkotásaként is számon tartanak, – és ami egybeépült a rendházzal – 1936-ban Szontagh Pál tervei alapján építették, aki elismert építész volt a „Rimavilág” területén, több gyári építkezést is vezetett már. A templom terveit ingyen készítette az egyébként evangélikus vallású mérnök.

A templomszentelési szertartást Zadravetz István ferences püspök végezte, a reggel 8-kor kezdődő, fényes pompával megtartott ünnepi szentmise és a templomszentelés fél 12-kor ért véget. A hangzatos köszöntések, a pompás szavak, a polgári város előkelő világa megmaradt A Munka című korabeli újság hasábjain. Az akkori egyházi és társadalmi vezetők örvendezve köszöntötték a püspököt és a ferences rendet is, mint ahogyan méltatták az építők és az építtetők áldozatos munkáját, és a munkásságot sem hagyták ki az elismerő ünnepi szavakból.

Szinte meghatódott e sorok írója is azon, amikor tavaly nyáron kezébe vehette a Rozsnyói Püspöki Levéltárban az évtizedek óta nem láthatott, a kutatás révén megtalált dokumentumokat a plébániaalapításról. Jól emlékezem a sok-sok aláíróívre, amelyeken az itt lakók támogatták „a barátok letelepedését” – ahogy írták a lapokon, és mindenki neve mellett ott volt néhány pengő, amit felajánlott a szerzeteseknek és a templomépítésre. Miattuk, áldásos önfeláldozásuk révén állhat a rendház és a templom ma is a városban, és lehetünk büszkék múltjára.

Fejet kell hajtanunk elődeink emléke előtt és példát kell vennünk most is emberi nagyságukból, nemzetképükről, gondolkodásukról, illetve társadalomfelfogásukról, és természetesen erős és szilárd hitükről.

A ferences közösség szellemisége egykori tanítványaik révén áthagyományozódott az utókorra, és a harmadrend (világi rend) is működik a templom falai között. Csendesen, egyszerűen teszik a jót környezetükben – hiszen erre kaptak meghívást. Erőt és kegyelmet kívánunk nekik a mindennapi hivatásukhoz!

A múlt sorai és az akkor élők szavai szinte kiáltanak az utókornak Salgótarján mostani megújulásáért is. 1936-ban e sorokkal köszöntötte a püspököt dr. Förster Kálmán, városunk polgármestere: „Az utóbbi másfél évtizedben Salgótarján városa nemcsak külsőleg ment át nagy átalakuláson, de belsőleg, lelkileg is. Úgy szoktam azt mondani, hogy ennek a fekete városnak fehér lelke van. Fehér lélek hatja át a lakosságot akkor, mikor templomokat, kálváriát épít, amikor utcáit fásítja, virágosítja, amikor tehát nemcsak testi, de lelki célok megvalósításáért küzd és ha kell azokért áldozatot is hoz.” Ez az áldozat pedig nem volt kis mértékű, hálával és köszönettel tekint rájuk az utókor. De vajon a ma Salgótarjánja az elődeihez hasonlóan épít-e, vagy ha nem, megőriz-e, vagy csak rombol?