Kövér László: egy új szín szereplői vagyunk Madách örökérvényű drámájában

– Mit gondol, Madách Imre neve mit jelent ma, 2023-ban a magyarság egésze, illetve a 21. századi magyar átlagember számára? 

– Még bízom benne, hogy sem a magyar közoktatás, sem pedig a fiatal generációk kultúránk iránti érdeklődése nem romlott le annyira, hogy ha megkérdeznénk tíz embert, akkor legalább nyolc ne vágná rá kapásból Madách Imre nevére, hogy Az ember tragédiája. Talán még többségük olvasta is annak idején kötelező olvasmányként, vagy egy számottevő részük a Jankovics Marcell-féle zseniális rajzfilm formájában, esetleg élő színházi előadásban láthatta is a darabot. Megkockáztatom, hogy Madách neve az egyik legismertebb magyar irodalmi nagyságaink között. Ehhez képest egy kicsit csalódás számomra, hogy a Petőfi méltán megérdemelt 200 éves születési jubileuma miatti emlékév kicsit árnyékot borít Madách szintén 200 éves születési évfordulójára. Nem is az évfordulók itt a lényegesek, hanem az életmű, amit mindkettőjük letett a magyar kultúra asztalára.

– Az imént egy megyei ünnepségen vett részt hazánk legkisebb vármegyéjében. Madách öröksége, ennélfogva a program jelentősége azonban túlmutat Nógrád, sőt az ország határain is. Mekkora jelentősége van az ilyen programoknak például a magyarországi és a felvidéki magyarok közötti kötelék erősítésében? 

– Nagyon nagy jelentőséget tulajdonítok ezeknek, mert egyre erősebb meggyőződésem az, hogy egy nemzetet igazán erőssé a saját kultúrája és annak a birtoklása tesz. Vannak olyan nemzetek, népek – nem kell nagyon messze mennünk a határainktól –, amelyek számára a legfontosabb összetartó erőt valamely más náció vagy éppen a magyarság iránti ellenszenv jelenti. Látjuk a háború forgatagában, ahogyan egy ellenségkép segítségével megpróbálnak nemzetet faragni egy olyan népből, amelynek nem voltak összekovácsoló történelmi élményei. Ezzel szemben a magyar történelem szinte másból sem áll, mint olyan küzdelmek sorozatából, melyek közösségformáló élményeket adtak a magyarságnak. A legutolsó és a legdöntőbb élmény talán az 1848-49-es szabadságharc volt. Ebben éppen az a generáció jeleskedett – nemcsak a forradalomban, szabadságharcban, hanem az azt megelőző reformkorban és az utána következő kiegyezést követő aranykorban is –, amelyekhez Madách tartozott. Nekünk ez a 19. század az a kimeríthetetlen kincs, az a kút, amiből tudunk táplálkozni mindaddig, amíg van erre vonatkozóan igény.

– A 21. században mennyire fontos, és főként kinek a feladata a nemzeti kulturális örökségünk, hagyományaink ápolása? 

– Ebben mindenkinek meg kell találnia a maga felelősségét. Kezdjük a családdal, mert mindig valaki másra, az iskolára, a médiára mutogatunk, ha olyasmivel találkozunk, amivel elégedetlenek vagyunk, vagy ami nemtetszésünket váltja ki. Én éppen tegnap emeltem le a polcról az első Petőfi-verseskötetemet, amit a keresztszüleimtől kaptam 1970-ben. Ez egy Petőfi-összes volt. De dacára annak, hogy sem a szüleim, sem pedig a keresztszüleim nem voltak értelmiségiek, fontosnak tartották, hogy egy karácsonyi ajándék formájában nekem adják ezt a könyvet. A kötet első verseit egyébként éppen Pápán írta, ahol én is születtem. Tehát nem megkerülhető a család felelőssége, még akkor sem, ha természetesen nem minden családban van meg az a szellemi tudás, ami pótolná az iskolát. A közoktatásnak persze megkerülhetetlen és alapvető felelőssége van a jövő generációk felnevelésében. Az oktatási rendszerről, az oktatásról szóló viták során éppen ezért én egyre szomorúbban, sőt egyre nagyobb bosszúsággal hallgatom, hogy mi mindenről szól ez a vita. Az óraszámról, a leterheltségről, a fizetéséről és sok másról, csak arról nem, hogy mi a nevelés legfontosabb feladata. Azon túlmenően, hogy olyan szaktudáshoz segíti a felnövekvő generációkat, amelyekkel a munkaerőpiacon majd megélhetést tudnak találni, egy olyan közös kincset is adni kell minden, az iskola kapuin kilépő gyermek számára, ami evidenssé teszi a magyarsághoz való tartozását! Egy olyan közös kulturális kódot kell biztosítani nekik, hogy műveltségi szinttől függetlenül is felismerjék a másikban a nemzettársat.

– Madáchtól idézve: „A tett halála az okoskodás.” Napjaink feszült, gyorsan változó közéleti és gazdasági helyzetében ez különösen igaznak tűnik. Mit gondol, Madách üzenetei a jelenkorra is érvényesek? 

– Ha nem lenne érvényes, akkor már régen elfelejtettük volna. Én azt hiszem, hogy önmagában a siker az, hogy Madách életműve, Az ember tragédiája mind a mai napig itt van velünk. Szól azokhoz is, akik már kétszáz évvel azután vannak, ahogy Madách Imre megszületett. Azt hiszem, hogy ez a világirodalom és benne a magyar irodalom minden örökérvényű művére igaz. De az is igaz, hogy természetesen minden korban, minden generációnak magának kell értelmeznie, hogy mi az, ami számára egy életműben vagy konkrétan ebben a drámában fontos.

– Nemzeti identitásunk megőrzése gyakran állt az író munkásságnak középpontjában, Az ember tragédiája is nemzeti sorskérdéseket feszeget. A magyar érdekek és értékek védelme ma, 150-200 év múltán is komoly feladat a nemzetközi politikai színtéren. Mi lehet ennek az oka? 

– Lehetne erre is filozofikus választ keresni, de a tragédia maga is egyfajta körforgást mutat, aszerint bukik el Ádám színről színre. Ugyanebben az értelemben, most egy olyan új színnek vagyunk a szereplői, illetve elszenvedői, amit ugyan Madách még nem gondolhatott el az ő fantáziájával – ami a technikai fejlettség miatt még nem volt olyan széles –, hogy előre látta volna konkrétan, mi történik majd a 21. században. Napjainkban is újra azok a logikák működnek, mint amelyek az összes színt meghatározták, ugyanazok az emberi ambíciók, ugyanazok a korlátoltságok, csak éppen technológiai értelemben már egy olyan szinten, amit nemhogy Madách, de még mi sem tudtunk volna elképzelni 30-40 évvel ezelőtt. Talán pontosan e technológiai fejlődés miatt most nagyobb veszélynek van kitéve a nemzeti önazonosságunk, a szuverenitásunk, mint amilyen valaha történelmünk során volt.

– Madách Imre húszévesen már királyi táblabíró volt Nógrád vármegyében, öccse pedig később a vármegye alispánja lett. Az ő példájuk is bizonyítja, hogy ennek a területi elnevezéseknek történelmi hagyománya van, a január elején életbe lépett változás mégis nagyon megosztja a közvéleményt. Ön mit gondol erről? 

– Ha szabad egy titkot elárulnom, egyike voltam a kezdeményezőknek, akik azt szorgalmazták, hogy állítsuk vissza a történelmi elnevezéseket. Én azt gondolom, hogy késtünk vele három évtizedet. 1990-ben kellett volna megtenni, már akkor is felmerültek ezek a javaslatok, de akkor nem kapták meg a többséget. Az ellenérvektől elszomorodom, mert azok nemhogy nem tükrözik a nemzeti értékekhez való kötődést, hanem pontosan ellenkezőleg: olyan ambíciók vannak mögöttük, amelyek az elmúlt 32 évben egyébként a politikában is elég erősen jelen voltak. Ezek éppen arról szóltak, hogy hogyan lehetne minden hagyománytól, múltban kihordott értéktől eloldani ezt a társadalmat, azaz hogyan lehetne nemzetként felszámolni. A 21. században ez egy húsbavágó kérdés. Az életünk múlik azon, hogy meg tudjuk-e becsülni azt a felmérhetetlen szellemi, történelmi hagyományt, kincset, amit ezer esztendőn keresztül itt, a Kárpát-medencében az elődeink a számunkra örökül hagytak.