Ha egy embert megmentünk az újabb börtöntől, az már jó – vallja a gyarmati börtön nyugalmazott parancsnoka

– Hogyan lett a Balassagyarmati Fegyház és Börtön parancsnoka?

– Bár korábban sohasem gondoltam, hogy börtönőr leszek, 1988-ban mégis azzá váltam. Aztán 1992-ben elvégeztem a rendőrtiszti főiskolát és nevelőként folytattam tovább a munkát. Két évvel később elkezdtem a jogi egyetemet, majd egészen 2000-ig osztályvezetőként tevékenykedtem az intézetben. A jogi tanulmányaim befejezésével 2000-től egészen 2007-ig parancsnokhelyettes, majd 2021 márciusáig az intézet parancsnoka voltam.

– Melyik területet tartja a legnehezebbnek ezek közül?

– Emberekkel foglalkozni mindig nehéz, de nekem a nevelői pályafutás örök élmény marad. Tulajdonképpen az a nehéz a rendvédelmi szakmában, hogy el kell tekinteni a fogvatartottak bűncselekményeitől. Mindent meg kell tennünk azért, hogy az a személy, aki változni szeretne, az esélyt kapjon. Persze, mindenkit nem lehet jó útra téríteni.

– Sosem fordult meg a fejében, hogy abbahagyja ezt a munkát?

– Soha. Annak ellenére sem, hogy ez nem egy sikerorientált szakma. Itt már az is óriási eredménynek számít, ha háromszázból egy embert meg tudunk változtatni. Ugyanis nemcsak a büntetés-végrehajtáson múlik, hogy a fogvatartott vissza tud-e illeszkedni a társadalomba. Erre leginkább akkor van esély, ha az elítéltnek van családja, van hol laknia és van munkahelye. De az is fontos tényező, hogy a társadalom hajlandó-e második esélyt adni számára. Ha bármelyik hiányzik ezek közül, akkor valószínűsíthető, hogy visszakerülnek a börtönbe.

– Több integrációs programot is elindított a börtönben, annak érdekében, hogy az elítélteket segítse. Milyen eredményre vezettek ezek?

– Munkatársaimmal úgy hittük, hogy mindenkiben van valami jó. Ezért felmértük, hogy mi az, amiben az elítélt tehetséges. Ennek alapján pedig számos képzést és oktatási tréninget szerveztünk az intézetben. Nyitottunk a város felé is, amely által az elítéltek dolgozhattak a játszótérnél, a temetőnél, az óvodákban, az iskolákban és még az árvíz idején is segíthették a védekezést, valamint adakozhattak a jó ügy érdekében. Mindezt az itt élők és a fogvatartottak is pozitívan élték meg. Aztán egy pályázat által Lencsés Zsolt festőművész segítségével sikerült méltó szintre emelni a lelki gondozásukat, hiszen felújították a börtönkápolnát. Bár a szabadulást követően nem sikerült nyomon követni az életüket, a pártfogó felügyelő osztállyal közösen készítettünk egy felmérést. Ennek eredménye bizonyította, hogy szükség van ezekre a programokra.

– Közülük is kiemelkedett a Mesekör. Mennyire volt hatásos?

– Ez eredetileg egy angol módszer, amelyben az elítéltek mesét olvastak fel és az erről készült CD-t átadták a gyermekeiknek. Egerben ugyanezt megvalósították női elítéltekkel. Mi is szerettük volna ezt megcsinálni, azonban a férfi fogvatartottakat más irányból kellett megközelíteni. Ezért arra kértük őket, hogy írjanak egy mesét a saját élettörténetükből, amit előadhattak gyerekeiknek. Az erről készült DVD-felvételt pedig nekik ajándékozhatták. A visszajelzések alapján elmondható, hogy jó irányba változott a kommunikációs készségük, ami nagyon fontos.

– Melyek voltak pályafutása legemlékezetesebb pillanatai?

– Az egyik ilyen az volt, amikor 1993-ban három elítélt túszul ejtett egy börtönfelügyelőt. Szerencsére senki nem sérült meg és nem is szökött meg. A másik ilyen fontos pillanat pedig mindig az volt, amikor egy fogvatartott a szabadulást követően megköszönte a segítséget és jó útra tért.

– Idén nyugállományba vonult. Ezt a „második esély” szemléletet a jövőben is továbbviszi?

– Az aktív pályafutásom végeztével elítéltekkel már nem foglalkozom. Azonban korábban az ő gyermekeiknek szerveztünk táborokat, és az itt tapasztaltak nagyon megérintettek. Ilyen módon a jövőben is szeretnék segíteni a gyermekeknek.

Névjegy

Dr. Budai István Gyöngyösön született és itt járt iskolába is. 1985-ben vette el balassagyarmati származású feleségét, és a nógrádi városban telepedtek le. Elmondása szerint a palóc közösség rendkívül szívélyesen fogadta, és sok barátra tett szert a megyében. A börtönben folytatott munkásságáért számos szakmai és civil elismerést is szerzett. Úgy véli, hogy ezek a díjak nemcsak neki, hanem a munkatársainak is szólnak, hiszen az ő támogatásuk nélkül a „második esély” missziója aligha valósulhatott volna meg. Számára ezek közül egy picit kiemelkedik a Podmaniczky-díj, ugyanis azt a civilek adományozták számára. Szintén büszke arra, hogy a Mesekörben létrejött színdarabot több színházban is előadhatták a fogvatartottak. Az elítéltek gyermekeinek szervezett táborokban Böjte Csaba ferences rendi szerzetes mellett több neves művész is részt vett. A missziójának legfontosabb célja az volt, hogy a szabadulást követően az elítélteknek védett munkahelyet és szállást biztosíthassanak, ez azonban nem valósult meg.