A polgármester harmincöt évig hűen szolgálta szeretett faluját, Etest

– Köztudott, hogy ön nem nógrádi származású. Hogyan került Etesre a borsodi Simáról?

– Tizennégy esztendős koromban a középiskolai tanulmányaimat az akkori Stromfeld Aurél Gépipari Technikumban kezdtem meg. Ez idő alatt megismerkedtem életem párjával is, de a sors Záhonyba vezérelt. A szerelem azonban mindennél erősebb volt, így visszatértem a térségbe. 1975-ben, nősülésem révén kerültem végleg a településre, majd 1984. november 14-től tanácselnökként, 1990-től pedig polgármesterként tevékenykedtem egészen 2019-ig. Ez idő alatt mindig a falu jobbá, élhetőbbé tételét tartottam szem előtt.

– Hogyan élte meg a pályán eltöltött több mint három évtizedet?

– Rengeteg meghatározó élményben volt részem, amelyek örökre mély nyomot hagytak bennem. Olyan sok eseményen, történésen vehettem részt, ami kevés embernek adatik meg az élete során. Rengeteget tanultam a különféle helyzetekből, folyamatokból. A községben, a Karancs völgyében, illetve Nógrád megye számos településén nem tudok úgy elmenni, hogy ha rápillantok valamire, ne az jutna eszembe róla, hogy annak a létrejöttéhez, megvalósításához valamilyen közöm volt. És ez egy leírhatatlan érzés. Mindez akkor értékelődik fel még jobban, amikor belegondolok abba, hogy úgy kerültem a megyébe, hogy szinte senkit nem ismertem. Egyetlen egy olyan kapcsolati szálam sem volt, amin el tudtam volna indulni. Mindent saját magamnak kellett kialakítani. És azt azért hozzá kell tennem, hogy első ránézésre ritkán voltam szimpatikus bárkinek is. Ezért meg kellett érte dolgoznom, hogy az legyek. Ha pedig nem sikerült rögtön azzá válnom, akkor az érveimmel, a szakmai hozzáállásommal kellett elérni azt. Ám sikerült… Ma ugyanis már nem tudok sehova úgy elmenni, hogy ne találkozzak olyannal, aki megismer, rám köszön, hogy aztán közösen felelevenítsük a régi emlékeket. Ez tényleg óriási szó. Nagyon szerencsés embernek tartom magam. Egyrészt azért, mert harmincöt éven keresztül azt csináltam, amit szerettem. Másfelől pedig azért is, mert nincs olyan pontja a településnek, ahol ne lenne valami, ami az én tevékenységemhez köthető. Ez is elmondhatatlanul fantasztikus érzés.

– Harmincöt éven keresztül egyfolytában ön volt a község első embere. Milyen érzés töltötte el, amikor átadta utódjának a falu vezetését?

– Nem ért váratlanul, hiszen az utolsó ciklusomban már teljes mértékben készültem erre. Az akkoriban még folyamatban lévő ügyeket próbáltam úgy intézni, hogy minél kevesebb maradjon függőben. Talán ennek is köszönhető, hogy nem egyfajta törésként éltem meg a történteket, és nem esett olyan nehezemre átadni szeretett falum vezetését az utódomnak.

– A választás óta már majdnem eltelt egy év. Azóta minden szálat sikerült teljesen elvarrni?

– Természetesen nem. Nyilván ebből teljes mértékben soha nem fogok tudni kilépni. Ez azt jelenti, hogy ha húsz év múlva végigmegyek a falun, akkor is ugyanúgy fogom szemlélni a dolgokat, ahogy azt harmincöt éven keresztül tettem. Akkor is azt nézem majd, hol, milyen feladat lenne, mi az, amit rövid időn belül feltétlenül meg kéne oldani. Ez azonban szerintem így természetes, hiszen több mint három évtizeden keresztül ebből állt az életem. Mindig próbáltam végiggondolni, mit hogyan szervezzünk meg, mi legyen a következő teendő, és mindezeket kikkel tudnám megvalósítani. Ez egy összetett feladat volt, amit igazából sosem lehet befejezni. Ez benne marad az ember mentalitásában, gondolataiban.

– Áldozatos munkáját Etes Községért Emlékplakettel jutalmazták. Számított arra, hogy idén ön kapja ezt a megtisztelő díjat?

– Nem, fel sem merült bennem, hogy ebben az évben engem ér ez a megtiszteltetés. Nagy meglepetés volt, hogy így döntött az Etes Községért Közalapítvány kuratóriuma. Ha megnézem azt, hogy az előző években kik, és miért kapták ezt a díjat, akkor azt kell, mondjam, mindegyikük sokkal szimpatikusabb feladatokat látott el, mint én. Ott volt például Szerémi Ferenc, aki több generációt is megtanított citerázni a faluban, vagy Pirk József, aki sok éven keresztül a hátán vitte a focicsapot. Ezek sokkal rokonszenvesebb tevékenységek voltak annál, mint amikor nekem olykor-olykor azt kellett mondanom, hogy ez nem egészen úgy van, ahogy azt az illető elképzelte.

– A családból már nem ön volt az első, aki ilyen emlékplakettet kapott. Milyen érzés ez?

– Igen, a felségem, Lénárt Dezsőné Marika már 2016-ban átvehette ugyanezt az elismerést. Közösségi ápolóként több mint negyven éven keresztül segítette az Etesen élő emberek életét. A kitüntetés átvétele is fantasztikus érzés volt mindkettőnk számára, azonban az, ahogy a település lakói ezen megható pillanatok után viszonyultak hozzánk, az mindennél csodálatosabbnak mondható. Nagyon meghatóak voltak a visszajelzések.

– Milyen gondolatok kavarogtak a fejében az elismerés átvételekor?

– Az ember agyában sokféle gondolat átfut, amikor ilyen megtiszteltetés éri. Én egyébként is könnyen elérzékenyülök, nem még ilyenkor… Úgy vélem, hogy a díjátadó résztvevőinek mindegyikéből előtört egy-egy olyan gondolat, emlék, ami a személyemhez, az együtt töltött időhöz, a közös munkához köthető.

– Hogyan telnek a nyugdíjas napok, hetek, hónapok?

– Én igazán még soha nem éreztem azt, hogy nyugdíjas vagyok. Nyilván a feladatok nem ugyanazok, de így is minden napra megvan a teendő. Annyiból kedvezőbb most a helyzet, hogy már nincs az, hogy határidőre be kell fejezni bármit is, hanem nyugodtan, folyamatosan végzem a feladataimat. Azt szoktam mondani, hogy nekem még száz évig kellene élnem ahhoz, hogy a fejemben lévő tervek mindegyike olyan formában váljon valóra, ahogy én azt szeretném. Elképzelni sem tudom, egyes emberek életében hogy jelenik meg az unalom, én ugyanis még egyszer sem tapasztaltam olyat. Éppen ezért szinte minden ugyanolyan, mint korábban volt, csak a környezet és a kötelezettség más.

– Ha üzenni kéne valamit az etesi lakosoknak, mi lenne az?

– Talán a legfontosabb az, hogy mindig figyeljenek oda embertársaikra. Ne egymás ellen, hanem egymásért próbáljanak meg tevékenykedni. Nemhogy nehezebb, de sok esetben, sokkal könnyebb lenne így az élet. Az a baj, hogy mindenben, mindenhol azt tapasztaljuk, hogy az ellentétek szítása valamiért sokkal erőteljesebb, mint azok csillapítása. Kicsit figyelni kell egymásra, kicsivel több toleranciát belevinni a mindennapokba, és akkor minden tökéletesen fog működni.

Tanácsokat adott

– Még a tavalyi választás előtt eldöntöttem, hogy a leendő utódomnak megpróbálok majd néhány általam hasznosnak vélt tanácsot, némi útmutatást adni az olykor nehéz feladatok elvégzéséhez. Számomra mindig az volt a legfontosabb, hogy pontosan tudjam, mit akarok. Ugyanis, ha én nem vagyok tisztába azzal, milyen irányba akarok haladni, akkor az embereket sem tudom magam mellé állítani. Ez pedig ebben a szakmában nélkülözhetetlen. Ha azt várom, hogy majd valaki mindent eldönt helyettem, akkor biztos, hogy semmi nem fog jól működni. Éppen ezért ez volt az egyik legfontosabb tanácsom, hogy mindig legyen konkrét elképzelése és határozottan tudja, hogy mit akar. Fontos, hogy mindig nyitott szemmel járjon, figyeljen, és ez alapján rakja össze, hogy merre haladjon tovább a falu. Amennyiben ez nem így lesz, akkor kialakul egy olyan helyzet, hogy csak van minden, de igazából semmi sem történik. Ez pedig a község szempontjából a lehető legrosszabb, ami csak lehet.