A ferences szerzetesek letelepedésével Salgótarján közösségi élete is megújult

Amikor 2016-ban emlékeztünk rájuk, az alábbi gondolatokat mondtam el: kilencven évvel ezelőtt születhetett meg a gondolat egy bölcs városlakó fejében: sokan vagyunk már a városban, az egyetlen templomunkban nem férünk be a napi többszöri misére, még vidékről, a környező falvakból is ide járnak be, létesüljön hát egy új templom és plébánia a városban.

Az ötlet tehát valamikor 1926-27 táján született meg. Ezt aztán összefogás és tettek követték, de ahogyan az lenni szokott, a város lakossága megosztott lett a hír kapcsán: voltak lelkes támogatói és ellenzői is. Voltak, akik a ferences rend meghívását kezdeményezték, voltak, akik inkább kálváriát építettek volna a város fölé magasodó hegyre.

A két tábor nehezen közeledett, és a tisztviselők sem tudtak vagy talán nem is akartak a helyzettel sokat tenni. Nem is kellett. A mag jó földbe hullt és százszoros termést hozott: ma is áll a ferencesek temploma az ő örökségükkel, és a miséről hazafelé menet jobbra pillantva elénk magasodhat hazánk egyik legszebb Kálvária-hegye. A két esemény között több mint tíz év telt el, mert míg a ferencesek 1932-ben letelepedhettek a városban, a Kálváriát teljes fényében 1943-ban avatták fel.

Mindkettőnél kulcsfontosságú volt egy név: Réz Marián, ez a furcsa nevű, a feljegyzésekből ítélve vicces, jó humorú, ugyanakkor igazán határozott és következetes, mély hitről tanúságot tevő szerzetes, akiről a város evangélikus polgármestere is igen nagy szeretettel emlékezett meg emlékirataiban.

Ő volt az, aki két társával együtt érkezett 1932 nyarán a patinás régi főtéri vasútállomásra, hogy letelepedjenek a városban. A munka ekkor már javában zajlott, megépült a rendház, majd két évvel később a templom. Az a templom, ahol ma ülhetünk, ahol elődeink ültek, imádkoztak – ahol ők, a ferencesek miséztek, végezték áldásos munkájukat. Letelepedésük által a város egyházi élete megélénkült, a gyönyörű templomszentelési pillanat, amire emlékezünk, több évtized távlatából, megtekinthető a korabeli felvételeken. De ma nemcsak ez van a középpontban. Ma ők vannak a középpontban, akik a városért tettek, a városért éltek, az emberekért tevékenykedtek.

Az évek során a barna szerzetesi ruha, Assisi Szent Ferenc szeretete és lelkülete aztán békére intette a kettészakadt várost. Belátták: a mag, ami jó földbe hullott, gyerekeikben bő termést hozott. Hiszen bizonyosan vannak közöttünk még szerencsére olyanok, akik a ferences atyáknál voltak elsőáldozók, vagy akiket szeretetükkel, személyükkel neveltek jó légkörükben.

Elbeszélésükben nagy örömmel idézik meg emléküket – és hozzáteszik: hiányoznak a városból. Templomukat – amit hívtak vasgyári templomnak is, ma már inkább acélgyári templomként emlegetjük – 1936. május 15-én szentelte fel Zadravetz István ferences tábori püspök. Fontos kiemelni az Acélgyár (vagyis a Rimamurány–Salgótarján Vasmű Rt.) áldozatkészségét, akik nemcsak ennél a templomnál, hanem az evangélikus és a református templomnál is tevékenyen vettek részt a templomépítési és a közösségszervezési munkákban. Így volt ez később is, amikor a városi eseményeken vettek részt a meghatározó tisztviselői, és támogatták a programok megszervezését és létrejöttét.

Páratlan élmény lehetett az 1937 őszén megtartott, már az Eucharisztikus Kongresszus helyi rendezvényének számító katolikus nap, amelyen szeretettel köszöntötte városunkat, a ferenceseket és az itt lakókat Serédi Jusztinián bíboros. Ezt a szeretetet a főváros közönsége viszonozta a kongresszuson, 1938 májusában, amikor a salgótarjáni bányászok díszes egyenruháját, felvonulásukat és zenekaruk szép játékát hallgatták végig, és az acélgyáriak is ott lehettek a nemzetközi eseményen. Azelőtt néhány héttel érkezett a városba Meszlényi Zoltán püspök, aki a templom orgonáját szentelte fel a városlakók szívélyes fogadtatása körében.

Örömmel jött hozzánk Serédi Jusztinián bíboros a Felvidék visszatérése után is, az aranyvonat látogatásakor, a Szent Jobb Salgótarjánba érkezése kapcsán, 1939. május 7-én, vasárnap. 1940-ben az apostoli nuncius járt a városban, és ezer főt bérmált meg. Hatalmas szám ez, talán az egész egyházmegyében nincs ennyi bérmálkozó már sajnos egy évben. Ott voltak az országzászló felavatásán, a Kálvária felszentelésén és a város Jézus Szíve és Szűz Mária oltalmába ajánlásakor.

Örökségünket tehát tőlük kaptuk, és ez az örökség nem kevés. Ennek az örökségnek nagy súlya van, amit felelősségteljesen kell feldolgoznunk, hiszen ez része hazánk történelmének, különösen is egyháztörténetének.

Méltó külsőt és megújult belső teret kapott a Szent József-templom

A ferences templomot 2019-ben „adták át” ismét. Ez a furcsa megfogalmazás azért helytálló,mert a teljes belső és külső felújítás megtörtént a templomban és a rendházban. Ezzel méltó külsőt és belsőt kapott a templom, megőrizve jellegzetes stílusát és kinézetét, ugyanakkor a modern kor kihívásainak is eleget téve megújíthatták a műemléki épületeket. A felszentelést a Váci egyházmegye akkori püspöke, dr. Beer Miklós végezte. Bár a ferencesek csak 18 évet tölthettek a városban, a helyi közösség őrzi emléküket. Ezt mi sem mutatja jobban, minthogy 2010-ben, elhurcolásuk 60. évfordulóján a Salgótarjáni Városszépítő Egyesület és dr. Juhász Tibor alpolgármester úr jóvoltából, az egyházközséggel és az akkori városvezetéssel összefogva emléktáblát avattak az egykori rendház falán, amelyen ez a mondat áll: „Emlékük legyen áldott, áldozatuk hozza meg nemzetünk felemelkedését.”

Külön öröm volt, hogy az elhurcolás kapcsán tartott emlékezést még megérhette Buczkó Atanáz atya, a salgótarjáni ferencesek utolsó képviselője, aki örömmel gondolt a városra és örült, hogy a városi hívő közösségből többen is felkeresték. Atanáz atya magas kora miatt akkor már csak lélekben lehetett velünk, 2011-ben hunyt el 97 éves korában. Emlékét a nógrádi megyeszékhelyen a ma közösségi házként is működő rendház egyik terme, míg későbbi működési helyén, Nyíregyházán közösségi és zarándokház őrzi.