Hippokratész-emlékérmet kapott a salgótarjáni tollforgató főorvos

– Dunántúli születésű, Pécsett végzett orvosként mikor és milyen körülmények között került az ország másik végébe, egyik északi régiójába?

– Messzebbről kezdem a választ. Bakonycsernyén láttam meg a napvilágot: édesapám a helyi iskola igazgató-tanítója volt. Következetes nevelésben részesültem, s már gyermekkoromban felpezsdült bennem a természetszeretet, valamint a múlt, a történelem és az irodalom iránti érdeklődés. Középiskolába Sopronban, az evangélikus líceumban kezdtem el járni, de – lévén, hogy 1929-es évjáratú vagyok – közbeszólt a második világégés, s a nyugati határszéli városban nem fejezhettem be tanulmányaimat. Tizenhat évesen lettem légvédelmi tüzér, s kórházba szállítással remélhetően sikerült megmentenem egy súlyosan sérült német katona életét. Ekkor határoztam el, hogy orvos leszek.

– De hiszen még érettségi bizonyítvánnyal sem rendelkezett…

– Akkor még valóban nem, de 1948-ban Székesfehérvárott kitüntetéssel sikerült leérettségiznem, s onnan kerültem a pécsi orvostudományi egyetemre. Kitűnő tanáraim voltak, önmagamon kívül nekik is megfelelni kívántam, amikor igyekeztem magas színvonalon teljesíteni a követelményeket. Nyilván elsősorban ennek köszönhetem, hogy – bár volt meghívásom egy budapesti tudományos intézetbe is – gyakornok, illetve tanársegéd lettem a bőrgyógyászati klinikán. Elsősorban diagnosztizálással foglalkoztam, majd rám bízták az égési sérülésekkel, illetve a gyermekek kezelésével kapcsolatos teendők irányítását is. Áldott emlékű professzorom, Melczer Miklós – akit pótapámnak tartottam – már a kezdet kezdetén figyelmeztetett: ha majd egyszer nyugdíjba vonulok, az aktív szellemi és fizikai munkát soha ne hagyjam abba.

– Ez bizony a múlt század ötvenes éveiben még nagyon messze volt, közbeékelődött csaknem harminc évnyi osztályvezetés Salgótarjánban.

– Egy 1963-as őszi konferencián, a továbbképzésen egy helyi kolléga, dr. Lukács Ida szólított meg és invitált ide, mondván: az Ezer szakembert Salgótarjánba akció keretében én lehetek egy alakulóban lévő bőrgyógyászati osztály vezetője, amely hamarosan egy új, impozáns épületben fog működni. Eljöttem körülnézni, s már Nagybátony környékén láttam a vonatablakból, hogy otthon vagyok, hiszen a táj, a vidék nagyon hasonlított bakonyi szülőföldemre. Végül is, 1964 tavaszán költöztem ide, az új kórházat pedig 1967-ben adták át rendeltetésének.

– Milyen elvek szerint vezette az osztályt?

– Mindenkor a betegek, egyáltalán az emberek szolgálata és a kollégáim munkájának megbecsülése vezérelt. A szakmai tevékenységemen kívül aktívan kapcsolódtam be a közéletbe is, több kezdeményezéssel is sikerült előrukkolnom. Jó ideig az alelnöki tisztét láttam el az orvosi kamara megyei etikai bizottságának, s tagja voltam a Magyar Dermatológiai Társulat országos vezetőségének is. A kórházban tanácsadóként segítettem az orvosi könyvtárnak, az én javaslatomra létesült a múzeum, a képzőművészeti galéria, a becsületkönyvtár intézménye, s egyik szerkesztőként hozzájárultam a Kórházi Élet című újságunk kiadásához is. Közben szorgalmasan írogattam pályamunkákat, több mint száz tudományos közleményem jelent meg, voltam író, társszerző orvostudományi, régészeti, antropológiai és népi kerámia tárgykörökben. Szinte megszámlálhatatlan az általam tartott egészségnevelő, felvilágosító, ismeretterjesztő előadások száma.

– 1993-ban lett nyugdíjas, de ebbéli minőségében dolgozott gondozóintézetben, illetve magánorvosként is. S a kétezres évek elejétől önálló kötetekkel is jelentkezett.

– Valóban. 2002-ben jelent meg az első könyvem Bőrbetegségek kórismézése nagyítóval címmel. 2005-ben adták ki az Árulkodó ujjnyomokat – amelyben többek között a Pécskő hegyen talált késő rézkori leletek, kőkori cserepek vizsgálati adatait tettem közzé. 2011-ben látott napvilágot a Gyakorlati bőrgyógyászat című szakkönyvem, ha úgy tetszik, tankönyvem. A váci, egykori Domonkos-rendi Fehérek templomának 1994/95-ös felújításakor talált, a kedvező klimatikus viszonyok révén természetes úton mumifikálódott emberi maradványok elemzésével foglalkozó könyvem megjelenését három és fél éven át tartott munka előzte meg. A 18–19. századból – az 1731–1838-s évekből – származó 264 múmiából 110-et tartottam tanulmányozásra alkalmasnak, és 52 esetben végeztem konkrét bőrgyó­gyászati vizsgálatokat.

– Mindezek ismeretében nem csoda, hogy számos kitüntetésben részesült. Lehet ezek között különbséget tenni, rangsort felállítani?

– Számomra mindegyik kedves, kezdve az 1977-es megyei Perliczi-emlékéremmel, folytatva a 2014-ben Salgótarján egészségügyéért kapott díjjal és a bőrgyógyászok számára adható legmagasabb szintű elismeréssel, a szintén 2014-ben kapott Kaposi-díjjal és a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével, amelyet 2015-ben ítéltek nekem. S e sorba illeszkedik a múlt héten átvett Hippokratész-emlékérem.

– Az idén betöltötte a kilencvenedik életévét. Mi a titka e hosszú életútnak?

– Az én esetemben kevésbé genetikai okokra vezethető vissza. Inkább a tudatos, cigarettázás nélküli életmódra, a nyugodt, kiegyensúlyozott családi légkörre, széles körű érdeklődésemre – amelyet többek között az irodalom, a komolyzene, a színház, a képzőművészet szeretete fémjelez – és mint hívő ember mondom: nem utolsósorban Isten akaratára. Meg arra, hogy megfogadtam a fentebb idézett professzori tanácsot: legyek aktív, amíg csak lehet. Ezért is dolgozom most is szakcikkeken, és írom az önéletrajzomat is, amelyet szeretnék könyv formájában is tető alá hozni.

Mondhatni, a reneszánsz embertípust testesíti meg

A Hippokratész-emlékérem a Magyar Orvosi Kamara – amelynek Cseplák György 1990 óta tagja – által alapított és adományozott kitüntetés. A névadó ókori orvos, természettudományos író, antropológus (Kosz, Kr. e. 450 – Larissza, Kr. e. 377) életműve nagy hatással volt az utókor orvostudományára. Sokáig az ő nevével fémjelzett esküt tettek a magyarországi egyetemeken végzett leendő orvosok, tekintve, hogy Hippokratész nagy hangsúlyt helyezett az etikai, erkölcsi követelményekre.

Cseplák György a kamara kuratóriumának indoklása szerint szakmai, kollegiális érdemei, a köztestület érdekében kifejtett eredményes, az orvosi presztízst és a kamara társadalmi megbecsültségét is növelő tevékenysége elismeréséül részesült ebben a rangos kitüntetésben. Az ünnepségen elhangzott laudáció kiemelten méltatja a mintegy a reneszánsz embertípust megtestesítő főorvos hosszú pályafutását, amelyet mindvégig az emberek, a közösségek szolgálata jellemzett. A méltatás kifejezi a Magyar Orvosi Kamara azon reményét is, hogy az elismerés a nevezettet szép kora ellenére is további eredményes alkotómunkára sarkallja.