Idén másodszor hozta el az Aktfotó Biennálé fődíját a tarjáni boncmester

– Ön szinte kizárólag csak nedves kollódiumos eljárással dolgozik, amellyel mondhatni hadat üzen az elgépiesedett, modern világnak. Hogy ismerkedett meg ezzel a technikával?

– Az egész történet négy évvel ezelőtt Varga Tamás Éteri pillanatok című kiállításán kezdődött, ahol a nedves kollódiumos fotográfiák tónus- és színvilága egyből a bűvkörébe zárt. A kiállításra teljesen véletlenül sétáltam be, addig azt sem tudtam, mi fán terem a kollódium! A tárlaton látottak a bőröm alá férkőztek, s a fejemben különleges képek kezdtek életre kelni. Elhatároztam, hogy kipróbálom ezt a bonyolult és időigényes technikát. Egy hónappal a kiállítás után Varga Tamás kurzust tartott a drégelypalánki FotóFaluban, ahol sikerült elsajátítanom az alapokat. A mai napig folyamatosan tanulok, ugyanis ezt az eljárást soha nem lehet tökéletesre csiszolni. Kicsit olyan ez, mint a szerelem: az elején csábít, az első szex után azonban jönnek a kifogások!

– Mit jelent önnek ez a fajta művészet?

– Ezzel a képalkotási móddal hitelesen ki tudom fejezni mindazt, amit érzek és gondolok. Hihetetlen, amikor a tökéletesen megtisztított üveglapra egyenletesen felöntöm a kollódiumot, amelyet aztán ezüst-nitrát-fürdőben folt és levegőbuborék nélkül érzékenyítek, hogy még nedvesen elkészüljön a felvétel. Azonban, ha a téma azt kívánja, direkt egyenletlen a kivitelezés, ugyanis sok képem van, amelyek technikailag hibásnak vannak tervezve… Sokszor kapkodok, egyszerre több dologba is képes vagyok belekezdeni. A kollódiumos módszer rákényszerít arra, hogy a szétszórtságomat elfeledjem és csak a képre koncentráljak. Itt nincs visszaút, ha összejött, akkor összejött! Sosem unom meg, a munkám mellett napi nyolc órában alkotok.

– Ha már a polgári foglalkozását említi, mi a munkája?

– Boncmester vagyok a Szent Lázár Megyei Kórházban. Különös az én utam… Mielőtt boncmester lettem, könyvtári raktárosként, raktárvezetőként és hírszerkesztőként is dolgoztam. Aztán harmincévesen ott álltam munka nélkül, s egy barátom – aki egy orvos hagyatékát dolgozta fel – a kezembe nyomott poénból egy patológiakönyvet, hogy szerinte ez a szakma nekem való lenne. Igaza lett! Volt idő, amikor filozófiát tanultam, s már akkor is foglalkoztatott a kérdés, miért vagyunk a világon?! A halál az egyetlen dolog, amely minden élőlénynél azonos, mégsem tudunk róla semmit. Szóval eldöntöttem, boncmester leszek, hátha választ kapok a kérdésre. Elárulom, nem kaptam!

– Mit üzen a fotóival?

– A fotózás nem a pillanat művészete. Minden egyes képnek hordoznia kell valamit abból, amit pillanatról pillanatra élve nem tapasztalhatunk meg, különben fölösleges egyetlen másodpercet is elvesztegetni rá. Az emberi test fotográfiai szempontból tele van érdekességgel, de a többség rosszul ítéli meg. Az akt szó hallatán manapság mindenki erotikus töltetű képekre gondol, pedig a test sokkal többet jelent az intimitásnál! Számomra fontos, hogy a képeimről ne egyből a szex jusson az emberek eszébe. Természetesen ez is az élet része, de el kellene jutnunk odáig, hogy a meztelenséget sokkal szabadabban kezeljük! Engem egyébként nem hoz lázba az öltözködés, harminc éve ilyen cuccban járok, ahogyan most lát. Egy fotón mindennek helye van, ám a ruhának nincs jelentősége. Nekem természetes, ha a modelleket öltözék nélkül fotózom, mert ahhoz rengeteg jelentést lehet társítani. A testtel ezer dolgot el tudok mesélni…

– Mi művészetének a lényege?

– Sosem azt örökítem meg, amit látok, hanem megteremtem azt, amit látni akarok. Többségében mindig valami felismerhető dolog van a képeimen, de absztrakt sorozatokat is készítettem már. A célom? Érzelmeket közvetíteni. Emellett a munkáimon szerepet kap a magány, az elszigeteltség, a pusztulás elfogadásának lehetősége és az ebben rejlő megnyugvás is. A képek sokféle üzenetet hordozhatnak, de embere válogatja, hogy kinek mit jelentenek.

– Hogyan tovább?

– Szeretnék egy önálló kiállítást, amely kizárólag aktokból állna. Három éve csinálom a Hagyaték című sorozatomat is. Arról szól, hogy múzeumokban fotózok és a kulturális örökséget vizuális formába öntöm. Ennek szeretnék a végére érni. De továbbra is fotózom, fotózom, fotózom…

Sikeresen építi művészi karrierjét

Gálos László pár év alatt több elismerést is kapott: a Szentesi Aktfotó Biennálé fődíját idén másodszor szerezte meg. A neves fotóművészekből álló zsűri több száz munkát értékelt a képi megjelenés, az újszerűség, a látvány és a technikai megvalósítás figyelembevételével. Idén 44 szerző 253 fotót adott be. A salgótarjáni fotós több mint 40 csoportos kiállításon szerepelt, három egyéni tárlattal is bemutatkozott. Egy absztrakt sorozatát Budapesten, a Magyar Műhely Galériában állították ki, de bemutatkozott már képeivel Fehéroroszországban, Litvániában, Olaszországban és az USA-ban is. Sikereit az általa alkalmazott módszer különlegességében látja: Magyarországon mintegy 15 fotós foglalkozik a kollódiumos eljárással.