2018.11.01. 06:54
Ismert és híres nógrádiak síremlékeit jártuk körbe
A világ nagy városainak turisztikai látványosságai közé tartoznak a temetőik, elsősorban azok, ahol a nemzet nagyjai nyugszanak. Ilyen nekünk Budapesten a Fiumei úti nemzeti sírkert, a Farkasréti, illetve a kolozsvári Házsongárdi temető. Olykor azonban a kisvárosi, falusi sírkertek is rejtenek ismert, jeles elődöket. Pekár István a Duna Televízió nógrádi kötődésű volt elnöke, néhány éve Praznovszky Mihállyal és Drexler Szilárddal elindult, hogy mindenszentekre egy filmet készítsenek a nógrádi temetőkről. Több tucat helyszínt írtak össze, ezekből végül nyolcat tudtak felkeresni. A film elkészült, a temetői élményeiket és sírokkal kapcsolatos tudnivalókat pedig Pekár István írta meg portálunknak az idei ünnepre.
A temetői túránkat kora reggel a jobbágyi temetőben kezdtünk Bérczy Károly (1821–1867) sírjánál. A balassagyarmati születésű jogász a szabadságharc előtt az első felelős kormányban közlekedési miniszterként szolgáló Széchenyi István titkára volt, majd a márciusi ifjak között tűnt fel, és részt vett a szabadságharcban. Az 1850-es években újságíróként dolgozott, 1857-ben megalapította az első magyar sportlapot Lapok a lovászat és vadászat köréből címmel. Madách közeli barátjaként ő olvasta fel a súlyos beteg író helyett annak akadémiai székfoglalóját, és írta az első életrajzot róla. Jeles műfordító volt, főleg angolból, de Puskin Anyeginjét is általa olvashatjuk magyarul. Miként került Jobbágyiba? A felesége a híres természettudós, Frivaldszky Imre lánya volt, nekik volt birtokuk a faluban. Bérczy sokat betegeskedett, 46 évesen érte a halál.
Pásztón Csohány Kálmán (1925–1980), kis megyénk talán legjelentősebb képzőművésze nyugszik. Ott született, ott nőtt fel, majd az ötvenes-hatvanas években a világ élvonalába emelkedett magyar grafika egyik meghatározó személyisége lett. Komor, melankóliát sugárzó, balladai tömörségű rajzai, litográfiái, metszetei egy része visszakerült szülővárosába, és 55 éves korában bekövetkezett halálakor ide tért meg ő is.
Karancslapujtőn Mocsáry Antal (1757–1832) sírjánál gyerekekbe futottunk, akik iskolájuk névadójának sírját gondozták. Bocsáry Mocsáry Antal a tudós táblabírók közé tartozott, fontos állami pozícióját több megyében is betöltötte. Sok teendője mellett verseket írt, és az első tanulmányt ő készítette a palócokról. Felesége halála után élete utolsó három évtizedét magányban, de tevékenyen Lapujtőn töltötte. Ő az írástudó ember mintapéldánya volt. Okos, erkölcsös, tanult, minden cselekedetét áthatotta a hivatástudat.
Az Ipoly jobb partján lévő Szécsénykovácsiban nyugszanak Krúdy Gyula dédszülei, Krúdy János és felesége, Krúdy Jánosnő. Így, ő-vel szerepel a sírkövön a neve. Itt élték az ősök a maguk szegényes kisnemesi életüket, és maga az író is gyakran megfordult itt gyerekkorában. Azon a réten kergettem egykor én is a labdát – írta az Álmok hőse című kisregényében. A történet a nagybátyjáról szól, Krúdy Kálmánról, akinek szertelen személyisége nem bírta elviselni a szabadságharc bukását. Nem tette le a fegyvert, hanem még 12 évig küzdött, bujdosott, betyárkodott, végül a pandúrok agyonlőtték Rétság határában. Az író számára Nógrádnak ez a szeglete az ősök földje, ahol különös, vad, hajlíthatatlan emberek születtek. Ezeket nagyon hiányolta a maga korában.
Értékek a sírhalmok alatt
Az én halottaim a herencsényi temetőben fekszenek. A 93. évében lévő édesanyámmal az idén is kimegyünk a sírjainkhoz, talán 15–20 halom előtt is megállunk, hogy mécsest gyújtsunk. Vannak elődök, akiket ismertünk, másoknak az emléke éppen csak feldereng, és olyanok is vannak, akiket nem ismerhettünk, születésünk előtt haltak meg. A kis falvakban nem kell megváltani a sírokat, addig maradnak meg, amíg valaki emlékezik. Az én halálommal a húsz sírhely négyre csökken, a többiekhez fűződő emlékek velem megszűnnek. Minden pillanatban születik valaki és meg is hal. A világ mégsem marad ugyanaz, mint volt, mert mindenki egy kicsit változtat rajta. A kis ember csak a közvetlen környezetére hat, a tehetséges emberek egész generációkat, nemzeteket formálnak. Temetőink értéket hordoznak, legyen szemünk azokat észrevenni!
Szécsénykovácsitól csak egy ugrás Szklabonya, Mikszáth faluja. A szlovákok lakta településen az író szülőházával szemben lévő temetőben nyugszik a költő húga, Mariska, akit 17 évesen ragadott el a halál. Nem maradt róla sem fénykép, sem leírás, mégis halhatatlan, hiszen az Amikor a sírkövet hoztuk című írásában a nagy palóc örök emléket állított a testvérének. A Mikszáth család halottai – felesége, sógornője, egyik fia – Horpácson nyugszanak, az írót Budapesten, a Kerepesi úti nemzeti sírkertben temették el. Koporsójára rátették kisgyermekként meghalt Jánoskája kis koporsóját, akit mindenkinél jobban szeretett, és akinek halálát a világirodalom legszebb és legmegrázóbb történetében, A ló, a bárányka és a nyúl című elbeszélésében örökítette meg. Mariska a szülőfaluban maradt, minden bizonnyal a közelében vannak a szülei is, de ők a nagy kolerajárvány idején haltak meg, a sírjuk nem maradt fenn.
Szécsényben Ferenczy Teréz (1823–1853) sírját kerestük fel. Az ő nagybátyja volt Ferenczy István, korának legnagyobb szobrásza, az ő pesti házában ismerkedett meg a kor jeles irodalmi személyiségeivel, akik megfertőzték az írással. A maga idején igazi modern nő volt, írásai tucatnyi lapban jelentek meg, bár csak 33 vers és néhány elbeszélés maradt utána. Talán el is feledtük volna, ha Weöres Sándor számba nem veszi a régi költészetről szóló antológiájában. Ferenczy Teréz már éppen divatba jött, tehetsége érezhetően kiteljesedett, amikor két év búskomorság után mellbe lőtte magát. Ehhez hozzájárult a szabadságharc bukása, bátyja halála és egy beteljesületlen szerelem is. Készült a halálra, megírta a sírfeliratát, abban keserűen jelzi, hogy nem tartozik senkinek, lefizette a közadót. Nem pénzzel, hanem az életével.
A benczúrfalvi temetőben áll a megye legmonumentálisabb síremléke, Benczúr Gyula (1844–1920) nyugszik alatta. Az Európa-szerte népszerű festő alkotói nyugalomra vágyott, és Mikszáth ösztönzésére költözött Nógrádba, élete utolsó másfél évtizedét az akkori Dolányban töltötte. Itt megtalálta, amire vágyott, így, miközben díszsírhely járt volna neki a nemzeti sírkertben, ő itt temetkezett. A falu viszonozta hűségét: felvette a festő nevét. Van ennél nagyvonalúbb alku?
A sírjától néhány méterre nyugszik Szabó István (1903–1992) szobrász, akinek elsősorban fába faragott bányászait, parasztjait ismerjük, bár művészete ennél sokkal színesebb. Dolgozott kővel, fémmel, készített háborús emlékműveket, portrékat is. A fafaragók általában hadilábon állnak az anatómiával, Szabó Istvántól mindannyian megtanulhatnának!
A somoskői várhoz vezető út elején, a régi temetőben Somoskeőy István (1821–1881) honvéd százados sírját kerestük fel. Az egykor neves Somoskeőy családot inkább csak a levéltárosok ismerik. István maradt meg az utókornak, napjainkban március 15-én rendre megkoszorúzzák sírját. Fontos volt számára, hogy ifjúkori helytállását a sírkövére is felírassa. Az utókor figyelmével fizet érte. Vajon találunk-e vidéki temetőkben 56-os hősökre, mártírokra utaló síremlékeket? Bizony, ez utóbbit nehezebb vállalni!
Ennyi fért egynapi temetőtúránkba, de Praznovszky Mihály akár egyhetes programot is összeállított volna. Ez a sok sírhalom mutatja, hogy a történelmi Nógrád olyan nagy számban adta a tehetségeket a nemzetnek, ami talán még Szatmárra jellemző. Szklabonyától 20 kilométerre van Alsósztregova, 15 kilométerre Szécsénykovácsi. Innen származik a magyar irodalom három géniusza. Még a nagy fali atlaszon is le tudnánk takarni a három települést a tenyerünkkel. Ma mindhárom falucska idegen országhoz tartozik, Szécsénykovácsi őrizte csak meg magyar jellegét.
Nem kivételes sors ez, a lexikonokban számon tartott jeles magyarok 68 százaléka a mai Magyarország határain kívül született, Budapestre talán 6–8 százalék jut. A Teremtő nagy demokrata!
Kiemelt fotónkon: Mocsáry Antal sírját rendben tartják a karancslapujtőiek
