Mikszáth földi helytartója lett Horpács díszpolgára

– Honnan indult a kötődése Mikszáth Kálmánhoz?

– Tíz-tizenkét éves lehetettem, egy szép napon kirándultunk Salgó várához. Számháborúztunk, az élményekből pedig fogalmazást kellett írnunk. Én győztem, és jutalmul megkaptam a Noszty fiú két kötetét, de alighanem ekkor még nem olvastam el. Az irodalmi érdeklődés kibontakozásához természetesen kellett egy értő, gondos pedagógus, ő volt Kelemen Erzsébet tanárnő. Később a Madách Imre Gimnázium Kovács János tanár úr vezette honismereti szakkörének tagjaként megfordultunk Horpácson, ahol az erősen düledező kúria előtt még közös kép is készült rólunk. Ezek az én Mikszáth-kultuszom gyökerei.

– Egyetemi éveit követően a hetvenes években tért vissza Nógrádba, ahol igen gyorsan lépdelt felfelé a szakmai ranglétrán.

– Történészként a tizenkilencedik századot, azon belül a köznemességet választottam kutatási területemnek. A szécsényi múzeum igazgatójaként, illetve a megyei múzeum vezetőjeként eljutottam a tragikus sorsú költőnő, Ferenczy Teréz munkásságához, így ismertem meg behatóbban az Ipolyon túl számos családi kapcsolattal rendelkező Krúdy Gyulát és természetesen itt mélyült el az érdeklődésem Mikszáth és Madách iránt, mivel nem utolsósorban az emlékházak a mi fenntartásunkba tartoztak. Szerencsére a politikai vezetők békén hagytak, nem akadályoztak, igaz kellett foglalkoznunk munkásmozgalommal, ipartörténettel, de ők is jól tudták, inkább ezek a mi értékeink, nagyobbak, mint a Nógrádi-féle partizáncsoport soha nem volt tevékenysége. Szakmailag kiválóan felkészült kollégák vettek körül, akiket lázasan érdekelt minden újdonság: konferenciákat, szimpóziumokat tartottunk, kiállításokat rendeztünk be, megújult Csesztve, Horpács és még sorolhatnám.

Mozgalmas élet

Dr. Praznovszky Mihály 1946. november 29-én született Salgótarjánban. 1965-ben érettségizett a Madách Imre Gimnáziumban. Első diplomáját 1971-ben szerezte meg a Debreceni Tanítóképző Intézetben, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemre jelentkezett, ahol 1978-ban végzett könyvtár-történelem szakon. 1976 és 1982 között a szécsényi múzeum igazgatójaként dolgozott, eközben ledoktorált. 1982-től a Nógrád Megyei Múzeumi Igazgatóságot vezette, majd Veszprém megyében is a múzeumok élén állt. A Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója is volt. Az irodalomtudományok kandidátusa címet 2000-ben szerezte meg.

– Aztán elkerült az ország távolabbi csücskébe, a Balaton mellé.

– Kalandvágyó a természetem, általában öt–hét évente változtattam állomáshelyet. 1987-ben kötöttem ki a Dunántúlon, Veszprém megyében, aminek személyes okai voltak. Hamar észrevettem a két táj közötti azonosságokat: a Balaton-felvidék és a Cserhát hasonlóan szelíd hegyvonulatait, dombhajlatait, a Karancs, a „Palóc Olümposz” rejtelmessége és a Bakony csúcsai közötti természeti összefüggéseket, a nagyon élénk szellemi-kulturális életet. Mindkét vidéken máig otthon érzem magam. Amikor ültem a Somló hegyi présház előtt a szüreten, máris a Noszty fiú híres jelenete ugrott be. Ha Balatonfüreden járok, eszembe jut, milyen ékes adomákat írt a városról Eötvös Károly, Mikszáth kortársa és barátja, a Balaton írója, szinte látom pápai képviselőtársát, „szép Fenyvessy Ferit”, akit Mikszáth nevezett így, sokat tréfálkozva vele.

– A kilencvenes években a Mikszáth Kálmán Társaság megalakulásával új lendületet vett az író életművének a ­kutatása.

– Rengeteg feladat hárult rám, és a társaság tagjaira. Létrejött Horpácson a Mikszáth Kiadó, sorra jelentek meg a könyvek, eleven kapcsolatokat építettünk minden irányban, önkormányzatokkal, szakmai és civil szervezetekkel. Komolyan felkészültünk a Nagy Palóc születésének százötvenedik évfordulójára, 1997-ben egymást érték a színes programok, amelyek behálózták az egész Kárpát-medencét, Ausztriától Erdélyig, a Felvidéktől Horvátországig sok-sok helyre eljutottunk, ahol maga Mikszáth és a hősei megfordultak, ahol lehetett, emléktáblákat állítottunk, szobrokat avattunk. Ehhez akkori munkahelyem, a Petőfi Irodalmi Múzeum komoly támaszt nyújtott. Szklabonyával, a szülőfaluval, a pozsonyi kollégákkal szintén innen eredeztethető a kapocs.

– Mindeközben Ön is csak úgy „szórta” a tanulmányokat, köteteket.

– Először csak olvastam. Végig a teljes mikszáthi művet, bár ez eddig még csak négyszer sikerült. Roppant módon örültem, amikor egy-egy újabb ritkaság, újdonság bukkant elő, főleg ami Nógrádot érintette. Tanulmányaim jelentek meg, népszerűsítő cikkeket írtam, önálló monográfiákat állítottam össze, válogatást a nógrádi vonatkozású alkotásaiból, ismeretterjesztő előadásokat tartottam felnőtteknek és diákoknak, a rádióban, tévében beszéltem arról a szellemiségről, amit ő képviselt.

– Akad még Mikszáthnál feltáratlan terület?

– Most már a fiatal irodalomtörténészeké a terep. A kritikai kiadások sorozata ötvenkét éve folyamatosan jelenik meg, és még messze a vége! Ezt illik befejezni, csakhogy ehhez sok pénz szükséges, aminek híján a tudomány, de még inkább kellene egy-két vállalkozó szellem, aki összegyűjti a maradék anyagot. Talán Nógrádból kikerül ilyen fiatal kutató a jövőben. Én magam mostanában is rendszeresen foglalkozom vele, a Nógrádi Mikszáth Lexikon újrafogalmazásán munkálkodom, ez kiváltképp szórakoztató adalékokat tartalmaz. Élvezet írni és ­olvasni.

– Mit adhat Mikszáth a huszonegyedik század ifjúságának?

– Mindenképpen tartalmas olvasmányélményt. Szépen sorra kell haladni, lépésről lépésre, önmagunk által felfedezve, a korosztályokhoz igazítva a műveket, mert így érthető és értelmezhető legjobban az egész, így ismerhető fel az igazi mikszáthi íz, amiből kibuggyan humora, bölcsessége, politikai tisztánlátása, megbocsátó szeretete és fájdalmasan aktualizálható karcolatainak szinte minden sora. Nincs mese, az irodalmat csak olvasás által lehet felfogni, élvezni, hiszen hiába nagyszerű és hiteles feldolgozás például a Fekete város tévéfilmsorozat, az sem pótolhatja az olvasás élményét. Ha a fiatalok el tudnak szakadni a kötelező irodalom szorításából, akkor nagyon élvezhetik Mikszáth Kálmánt. És erre ott van nekik egy egész emberi élet.