Csinos madárijesztők a patakparton

„Még hogy versenyt a madárijesztőknek? Ugyan kinek jut eszébe ilyesmi?” – kérdezgetett a balassagyarmati városközpontban az ismerős, tudakolva, hova is tartunk ezen a szeszélyes vasárnapi órán. „A csesztveieknek” – hangzott a tömör válasz, de nem igazán tűnt úgy, hogy a fiatalember érdeklődését felkeltette volna e „madáchfalvi” esemény.

Csesztve. Nemsokára már a városból kivezető úton haladtunk a járművel a csesztvei rendezvény irányába. Nem újkeletű viadala ez a „bakuszoknak”, hiszen a plakát is úgy hirdeti, tizenhatodik alkalommal állítják ki ezeket a figurákat a község központján átfutó kis patak partján.

Amikor odaérünk meglehetősen nagy csönd fogad. A salgótarjáni Batyu Színház előadása Hófehér és Rózsapiros történetéről – amit a művelődési házban tartottak – már véget ért, csupán néhány szervező tüsténkedik a helyszínen, de a madárijesztők már állnak. Néhány csepp eső is elered, de ez nem zavarja őket, még igazgatnak kicsit a kalapokon, a viseleteken. Nézzünk hát körül! Kilenc bakuszt számlálunk. Az első a sorban a „Mariska madár-riasztgató” névre hallgat. Igazi modern teremtés ő: kirúzsozott száj, farmering, és divatos szoknya, bizony, elég élethű, talán a következő pillanatban meg is szólal. Mellette egy feketeség: „batman”. A denevérember tetőtől-talpig – pontosabban csak derékig – vérbeli bőregér, a „szerkóját” talán valami szelíd motorostól szerezték be, mindenesetre jól kilyuggatták, úgy áll rajta, mint akit megtépett a menetszél. A következő riogató „egyén” nem más, mint „Málna”. Javasasszony-féle lehet, fejére sapkát húzott alkotója, vastag sál fogja át a nyakát, kezein kesztyű, karján pedig egy bagoly bambul meredt szemekkel. Ilyen hideg lenne a tavasz?! „Lidi nénitől”, az otthonkás-kendős házsártos vénasszonytól jobbra a az egész tárlat talán legkülönlegesebb alakja kacsint rá a járókelőre: a „Cukros vízszerelő”. Színes-taréjos hajzat, mintha valami punk-buli ködéből toppanna ide, szemeit farsangi álarc takarja, de nyaktól lefelé már jóval hétköznapibb a „srác”: karján egy ócska, szerszámokkal teli hátizsák lóg, nyakában a szerelési művelet egyik elengedhetetlen eszköze, a zuhany csöve. Bakancsa legalább két számmal nagyobb az eredeti lábméretnél, előtte pedig egy girbe-gurba másik cső terül el a földön – úgy látszik, már befejezte a szerelés első fázisát.

„Szalma Alma” – mindene szalma, feje-keze egyaránt, mellényzsebéből viszont kilóg három-négy, seprű cirokszálaira felszúrt alma – kedves kis alakja ez a madárijesztő-lajstromnak. Az utolsó két bakuszt viszont keresni kell a fűben, lehet, nagyító is kell hozzá. Az előbbi példányok talán sasokat, meg varjakat üldözhetnek el a mezőn, utóbbiak a pintyekre, vagy kolibrikre szakosodhattak, hiszen magasságuk alig haladja meg a tizenöt centimétert. Ők: a „Fűben ülő manó” és a „Madárijesztő óvoda”, óvó néni, négy csemetével. Bizony, a bíráló bizottság felettébb foghatta a fejét, törhette a kobakját azon, vajon a szebbnél-szebb és ötletesebbnél ötletesebb madárijesztő-formációk közül melyiket is díjazza kiemelten – mert ugyebár minden egyes „gazda” oklevél jutalmat kapott.  Végül a választás „Szalma Almára” esett, Jakubecz Norbert és családja művére, teljesen megérdemelten. De külön elismerést kapott a „Batman”, Mócz Ábel és Réka alkotása, és a „Madárijesztő”, ami Szabó Lénárd keze munkáját dicséri. Sőt, a „Madárijesztő Óvoda” is kapott különdíjat, mondván olyan aranyos, hogy inkább csalogatja a madarak, mint üldözi.

Hegedűs Henrik