Állati a hőség

Az még hagyján, hogy az ötvenedik életéven túlhaladva és lassan lépdelve az öregkor felé, a homlokról csorgó izzadtságcseppekkel hevesen birkózva megvisel engem ez a hatalmas hőség, de a tömör szőrtömeg borította állataim jobban szenvednek a júliusi forróságban.

Hiába a kora hajnali etetés, amikor még néhány hűs légáramlat is beterít, a két kutyám messzire kilógó nyelvvel, heves lihegések közepette köszönt, aztán ez az állapot csak erősödik, ahogy a Nap egyre inkább a delelőre ér. A minap a késő délutáni órákban nyírtuk a füvet az udvaron, amikor egy-két percig megpihenve lehuppantunk a terasz karosszékeibe, Apacs és Roki rögvest körülöttünk sündörgött, hogy mielőbb árnyékba jussanak, és a kevésbé felmelegedett kövön találjanak maguknak röpke felüdülést.

Aki azt hinné, hogy a macskáknál enyhébb a helyzet, téved. A benti tartású cicáim reggel alig várják, hogy a keleti égbolt ablakon keresztül érkező első „zsarátjai” elérjék a konyhát, máris iszkolnak némi fényevésre, de aztán amint hazaérek a munkából, már azt látom, hogy a legtávolabbi zugokban keresnek menedéket, és az élelmet adó kanál csörrenései sem indítják be azonnal náluk a pavlovi reflexeket. Egyszóval fokozottan figyeljünk, vigyázzunk ebben a kánikulában a házi kedvenceinkre, mindig legyen a táljukban friss víz, és simogassuk ilyenkor a megszokottnál többet őket. Higgyék el, rendíthetetlen hűségükkel százszorosan visszaadják ezt az óvást-féltést!