„Adynak mindent szabad, nekem meg semmit”

Ady Endre nem hal meg 1919 telén, hanem munkásolvasókört szervez a román hajógyári proliknak a konstancai internálótáborban, mindenféle román nyelvtudás nélkül – de a teli pohár fölötti legnagyobb egyetértésben. Legalábbis Zelei Miklós darabjában. A 2012-ben olvasószínházi premier keretében bemutatott, 2013-ban önálló drámakötetként is megjelent alkotásból Köllő Miklós rendezett előadást; 2013 Luca napján volt az ősbemutató Újbudán. A „katasztrófaakrobatika” műfajú előadás fiktív képest fest arról, hogyan illeszkedik vagy nem illeszkedik a kivagyiságáról (is) híres Ady a diktatúra rendszerébe, a Ceauşescu-i Románia, a trianoni Magyarország fájdalmas valóságába, illetve – egészen a rendszerváltás utáni első évekig – olyan történelmi korok légkörébe, melyeket a valóban élt, hús-vér Ady Endre már nem érhetett meg. Az Isten balján egy „tragigroteszk” gondolatkísérlet, elképzelt életút és egyben tisztelgés a száz éve elhunyt költő emléke előtt. Zelei Miklóssal, a darab szerzőjével beszélgettünk.

Miért foglalkoztatta egy Adyról szóló darab gondolata?

Az Isten balján hasonló Mikszáth Kálmán Új Zrínyiász című művéhez, melyben Szigetvár ostromának hősei, Zrínyi Miklós és katonái támadnak föl a 19. század végén, és csodálkoznak rá a saját korukhoz képest háromszáz évvel későbbi, egész más erkölcsi és erkölcstelenségi körülményekkel bíró világra, amelybe csöppentek. A mű arról szól, hogy mi történik velük, elfogadja-e őket és etikájukat ez a korszak, és megtörténik-e ugyanez fordítva: e keveredés által nagyon sok minden kiderül mindkét világról. Én sokat utaztam fiatalkoromban Erdélyben, és ma már elképzelhetetlenül megalázó dolgokat tapasztaltam például a román-magyar határon az átkutatásoktól a könyvek, tárgyak elkobzásáig.

Elkezdett érdekelni, hogy egy ilyen kivagyi ember, mint amilyen Ady Endre volt, vajon hogyan működne egy ilyen közegben,

hogyan tudott volna megfelelni egy ilyen viszonyrendszer követelményeinek.

Ady Endre személyisége találkozik tehát az ön történelmi tapasztalatával?

Köllő Miklós, a darab rendezője kérdezte tőlem, hogy mennyi ideig írtam a darabot. Azt feleltem neki, hogy harminc napig, és harminc évig. Az irodalmi művekben mindig az ember, az emberek tapasztalatai összegződnek, sűrűsödnek, és bár kitalálni nem, de el tudjuk képzelni, hogy Ady hogyan vélekedhetett volna egy-egy jelenségről, hétköznapi helyzetről.

Van-e hasonlóság az ön személyisége és Ady karaktere között?

Nem, ennyire azért nem bíznám el magamat… És egészen más utakon, más korban is járok. Viszont bele tudtam magam képzelni helyzetekbe – ebből aztán vagy jó dolog sült ki, vagy kevésbé.

Használt Ady-szövegeket a darabhoz?

Én nem, de

Köllő Miklós rendező beillesztett néhány Ady-verset az előadásba, aminek ez nagyon jót tett, hiszen kiváló módon találta meg e szövegek helyét.

De eredetileg nincs benne konkrét Ady-szövegrészlet, nem montázsolt műről van szó.

A Katasztrófaakrobatika alcímről az jut eszembe, hogy egy ilyen tűzrőlpattant figura, mint Ady Endre, vajon inkább irányítója vagy elszenvedője lehetett az élete eseményeinek?

Nyilván mindenki mindig mind a kettő. Ha megnézzük azt a kort, amelyben Ady élt, és amikor az élete véget ért, akkor Magyarország már bőven benne járt a katasztrófában: 1918 novemberében megszűnt az Osztrák-Magyar Monarchia, új keretek közé került a magyar államiság, ott álltunk Trianon küszöbén – Adynak ezek voltak a hétköznapjai, és itt indul a színdarab is, egy „fiktív ugrással” a konstancai internálótáborba.

De a műben felsejlenek áthallások későbbi korszakokból is egészen a rendszerváltásig.

Ady melyik korba illeszkedik ezek közül?

Ő olyan jelentős deviáns volt, hogy úgy igazán egyikbe sem illik, de minden korszak tekintheti a fiának. Az utolsó kuruc című versét olvastam legutóbb, ez 1910-ben jelent meg a Nyugatban. „Nincs hely a kurucnak / S jaj annak, ki megmaradt” – így szólnak az utolsó sorok, amelyek tökéletesen illenek például az 1956. utáni magyarországi állapotokra: a forradalom után több mint négyszáz embert végeztek ki, két-háromszáz ezer ember menekült nyugatra. Visszatérve Adyra:

kozmikus teljesítmény az övé, minden kor, mely utána következett, mind benne van.

A ma tapasztalt heves viták a személyével kapcsolatban a kezdetek óta jelen vannak, gondoljunk csak például Karinthy Szabolcska-paródiájára: „Fulladjon meg Ady Endre / Lehetőleg máma még.” Vagy eszünkbe juthat a vicc az apjáról meg a fiáról, akik utaznak a kispolskiban, vagyis az egérkamionban, és a fiú megkérdi: Mi volt ez a hatalmas fal, ami mellett elhúztunk? A járda széle, fiam – szól a felelet.

A járda széle mellett száguldozók nem képesek nagyobb perspektívát belátni – sokan így állnak hozzá Ady Endréhez is.

Ön hogyan találkozott először Ady életművével, és mi tette Önre a legnagyobb hatást?

Sokat olvasó gyerek voltam, második-harmadik osztályos elemista lehettem, mikor először olvastam tőle szövegeket, valószínűleg semmit sem értve belőlük. A lényeg, hogy Ady-verseket ordítoztam délutánonként. Gyerekként nyilván a nyelv fogott meg, a gyerekek még nyelvmágiában élnek. Tizenöt-húsz év kellett, hogy érteni is kezdjem. A legnagyobb hatással pedig az a tudatosan talán soha meg nem fogalmazott érzet volt rám, melyet az akkor elérhető Ady-életrajzokból kirajzolódó szabadság keltett: tudniillik

az az érzés, hogy Adynak mindent szabad volt, nekem meg semmit.

Például ő még útlevél nélkül utazott: zsebre vágta a Nagyváradi Naplót meg a vasúti igazolványát, és egyszerűen elvonatozott Párizsba. Míg én ha felültem a biciklire és áttekertem a szomszéd faluba, már jött a rendőr érdeklődni, hogy hova-hova? Ady talán ma is sokakban kelti azt az érzetet, hogy szabadabb volt mindannyiunknál – ezért is a sok heves reakció.

Február közepén mutatják be a felújított monodrámát, amely a Békéscsabai Jókai Színház produkciója, Katkó Ferenc főszereplésével. Hol láthatja a közönség a produkciót?

Február 9-én Békéscsabán, 11-én a Collegium Hungaricumban Bécsben, 12-én pedig Pozsonyban, a Magyar Kulturális Intézet keretében, a Csemadok termében játsszák. Korábban is szerettem volna Erdélybe eljuttatni az előadást, sajnos nem sikerült – de most újra megpróbálom többek között Kolozsvárra, Marosvásárhelyre elvinni.

Borítókép: Ady Endre