Szilágyi István író 80 éves

Kolozsvárott született, apja tímármester volt. A család 1940-ben a szilágysági Zilahra költözött, a kisváros meghatározó élmény volt számára. A második világháború idején apját behívták katonának, és 1943-ban a Don mellett meghalt, elvesztése súlyos megpróbáltatást jelentett a családnak. Iskoláit Zilahon kezdte, 1952-ben visszakerült Kolozsvárra, ahol vasúti gépipari középiskolába járt. Miután az iskolát megszüntették, Nagyváradon és Szatmáron dolgozott vasúti műhelyekben, mozdonyvezetőnek készült, de szemgyengesége miatt az orvosi vizsgálaton alkalmatlannak minősítették.

Esti gimnáziumban érettségizett le, és 1958-ban felvették a kolozsvári egyetem jogi karára. Egyetemistaként jelentette meg első írását az Utunk című irodalmi folyóiratban, majd 1963-ban megnyerte a lap novellapályázatát az Ahol nem történik semmi című írásával. Abban az évben diplomázott, de a felkínált ügyészi állást nem fogadta el, s később sem vállalt olyan állást, ahol a jogi végzettségére lett volna szükség.

A jogi pálya helyett az irodalom mellett kötelezte el magát, 1963-ban az Utunk munkatársa, 1968-tól főszerkesztő-helyettese, 1990-ben a lap örökébe lépő Helikon című folyóirat főszerkesztője lett.

Az 1960-as évek elején induló Forrás-nemzedék egyik meghatározó egyénisége lett olyan neves pályatársak mellett, mint Szilágyi Domokos, Bálint Tibor, Lászlóffy Aladár. Ez a nemzedék új hagyományszemléletet teremtett, műveikben a társadalmi elkötelezettség helyett a személyiség vizsgálatára helyezték a hangsúlyt. A Forrás-sorozatban jelentek meg első novelláskötetei (Sorskovács, Ezen a csillagon), amelyekben kétkezi munkásokat ábrázolt hiteles helyzetekben, a maguk összetettségében, egyediségében, elszakadva a kor sematikus munkásábrázolásától.

„Azon a koranyári, felleges estén Szendy Ilka jó ideig követte az óraketyegést, s figyelte anyja akadozó szuszogását. Aztán alighogy elkoppant a szeme, megdördült az ég, s az eső eleredt. Hallgatta a bomló nyári vihart, és arra gondolt, reggelre csak elvonul, Dénes ettől még bejöhet, hogy a Verőfényen lekaszálja a füvet.

A szél zúgása Dénest is megébresztette. A villám lilásan izzította az apró ablakszemeket. A fiúk mocorogtak, Mari belékapaszkodott. A mennydörgés egyre közelebbről hallatszott, és azután sem csendesedett, hogy a zápor eleredt. Aztán vakító lobbanás, iszonyú csattanás reszkettette meg a csepp parasztportát, Dénes az ágyból kiszökött. A fiúkat nyugtatgatta s a felriadt Marit. Félt kimenni, hogy szétnézzen, félt, hogy az istállót lángokban látja, vagy tán valamelyik szomszéd háza, csűrje ég. Várt, amíg úgy gondolta, visszaaludtak a gyermekek, aztán mégiscsak kilépett a tornácra, úgy mezítlábason.

Dénesünk, hová mégy, az istenért – szólt ki ijedten Mari.

Aludj – mordult Dénes, bosszantotta, hogy az asszony minden mozdulatát követi.

Előrement a tornácon, a ház sarkától végignézett az úton: semmi, csak a zölden habzó, fekete nyári eső. Csendes sistergést hallott az esőzúgásban, amint a tornácon visszafele jött. Akkor a ház hátsó végében meglátta a villámsújtotta akácot. Az alsó nagy ágat mintha a kasza vágta volna el. Gőzölgött a fatörzs friss sebe. A szerszámnyél a földön hevert, a kaszaél pedig összezsugorodva, mintha tüzes ujjára csavarta volna valami óriás. Nem lépett ki az esőbe, csak nézte a megcsonkult fát, tűz nem lett, ebben most már megnyugodhatott. Düh fogta el, hogy nem bírt parancsolni az állkapcsának: akárhogy szorította, vacogott a foga. Visszahátrált a küszöbig. Az ajtó megnyílt. Mari állt mögötte; a ház belseje fekete, forró párájú verem.

Mi lett?

Az akácba csapott.

Jesszus isten. Jó, hogy nem gyúlt meg a ház.

Nem olyan fajta volt.

Visszafeküdtek, Mari a karját az ember dereka alatt hagyta, másikkal átfogta, úgy szorította, merthogy az ember reszketett. De jóformán magába sem oldotta remegését a körülötte lüktető sötét csendesség, azon kapta magát, hogy újra ölelhetné Marit. És ezt most már az asszony is tudja, nem szól, de az ember érzi, örül. Pokolra kívánja magát: mert nem tud örülni az asszony örömének. Aztán az egészet elfelejti, miután föléje kerekedik.

Reggel szétvágja a lehullott akácágat, nézi, forgatja a törött, megcsúfolt kaszaélt; a fa alatt tenyérnyi helyen megfeketedett és megkövesedett a föld.”

(Részlet Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényéből)

Első regénye, az 1969-ben kiadott Üllő, dobszó, harang egy tanítónő és egy katonaszökevény szerelmének költői történetét állítja szembe a második világháború embertelenségével.

Mindmáig talán legnépszerűbb, legolvasottabb műve második regénye, az 1975-ben megjelent Kő hull apadó kútba, amely egyszerre lélektani krimi, történelmi regény és pontos szociográfia.

A kisiparos, kurtanemes ősöktől származó Szendy Ilka és a szegény napszámos Gönczi Dénes pusztító kapcsolatának története mögött elevenen rajzolódik ki a századforduló mozdulatlanságba merevedő vidéki kisvárosának képe. A magyar nyelven több kiadást is megért művet lengyelre, németre, oroszra, románra és szlovákra is lefordították.

A nyolcvanas években írta meg mitologikus nagyregényét, „a romániai diktatúra embertelen világának epikai parafrázisát”, az Agancsbozótot, amelynek megjelenését a cenzúra nem engedélyezte, csak 1990-ben vehették kézbe az olvasók, „tiltott könyvek szabadon” jelzéssel. Következő hatalmas műve,

a Hollóidő a három részre szakadt 16. századi Magyarországon játszódó történelmi regény,

a „képzelet, a létezés és az emberi élet titkait fürkésző” kíméletlen és tragikus történet.

A nagyepikai művek mellett továbbra is ír novellákat, karcolatokat, esszéket, hetvenedik születésnapjára Bolygó tüzek címmel jelent meg a kisprózáiból összeállított válogatáskötet.

Szilágyi Istvánt 2002-ben a Magyar Művészeti Akadémia tagjává választották. Munkásságáért több rangos kitüntetést, 1990-ben József Attila-díjat, 1992-ben Ady Endre-díjat, 1995-ben Déry Tibor-jutalmat vehetett át, 1999-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével tüntették ki.

2001-ben kapta meg a Kossuth-díjat kiemelkedő írói munkásságáért, a próza műfaját a magyar nyelv archaikus rétegeivel gazdagító tevékenységéért, a történelmi folyamatokat megjelenítő, az emberi lét általános törvényszerűségeit vizsgáló, kivételesen érzékeny műveiért.

2003-ban Márai Sándor-, 2008-ban Arany János-, 2009-ben Alföld-díjjal, 2011-ben az Erdélyi Magyar Irodalomért Alapítvány Életműdíjával jutalmazták. 2014-ben lett a nemzet művésze, 2017-ben Prima Díjjal tüntették ki.

Borítókép: Szilágyi István, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas erdélyi magyar író, a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának tagja Budapesten 2017. szeptember 28-án. Forrás: MTI / Czimbal Gyula