Bemutatták a zentai csatának emléket állító rockoperát

Amint arról korábban hírt adtunk, az 1697. szeptember 11-i zentai csata emlékére írt rockoperát Szarka Gyula Kossuth-díjas énekes, a Ghymes együttes alapító tagja és Szálinger Balázs József Attila-díjas költő. A bemutatóra a délvidéki Zentán került sor szeptember 8-án.

Látványos előadás, jó rockzene, kis színpadon, ám annál több parókával és nagyobb lelkesedéssel – írja a magyaridok.hu kritikája az első délvidéki történelmi rockopera zentai ősbemutatójáról.

A zentai sportcsarnok lényegében megtelt. Ritkán látni ilyen vegyes nézőközönséget, hiszen a kamaszko­rúaktól az idősebbekig nagyjából mindenki ott volt a városból. Sokan kiöltöztek, hiszen érezték az ünnepi hangulatot, ami talán éppen emiatt egy kissé feszélyezett is lett, ahhoz képest, hogy a rockosabb részek, a gyors dobpergések felszabadítóan együtt éneklésre vagy csak lábdobolásra csábítottak – ám a végén állva tapsolták meg a rockoperát a zentaiak.

A darab az idén tizedik évfordulóját ünneplő Zentai Magyar Kamaraszínház és a Soproni Petőfi Színház koprodukciós előadása. A zeneszerzője Szarka Gyula Kossuth-díjas énekes, a Ghymes együttes alapító tagja – így már önmagában is sokat ígért egy Ghymes-hangzású rockopera, a zene pedig nagyjából olyan színvonalas volt, amilyenre számítottunk. A Ghymes jellegzetes dallamai, kórushangjai és hangszerei – mint a tökcitera, a furulyák és a tárogató – vissza-visszatértek a zentai csatáról szóló rockoperában. De megér egy csata egy rockoperát? Röviden: igen.

1697. szeptember 11-én ugyanis Savoyai Jenő, a császári sereg fővezére a Zenta feletti Orompartról megleste, hogy a törökök hidat veretnek a Tiszán, és úgy döntött, hogy átkelés közben támadja meg őket. A törököket váratlanul érte az összehangolt keresztény offenzíva, ezért lényegében megsemmisítő vereséget mértek rájuk. Több mint harmincezer halottjuk maradt a csatatéren, miközben a keresztények legfeljebb hatszáz katonát veszítettek.

A hadi géniusz Savoyai Jenő volt, ám ha azt hinnénk, hogy a rockopera egy Savoyai-hősköltemény, akkor nagyon tévedünk. Persze az érdemei miatt – ezzel a csatával ért véget a török kor Magyarországon – akár lehetne is, ám a szerzőpáros – a szövegkönyvet Szálinger Balázs József Attila-díjas költő írta – inkább úgy döntött, hogy az örök magyar léthelyzetet, a pusztulást és a megmaradást hangsúlyozza. Magyarán: rockoperájukban a két pogány közt őrlődő sorsunké a főszerep, hiszen Thököly és magyarjai a szultánt szolgálják, Deák Pál császári huszár ezredes katonái pedig a Habsburgokat. A történet végig jól játszik azzal, hogy finoman utalgat arra, a megmentő is lehet hódító.

Savoyai és Heister parókás, pompázatos gúnyába öltözött nagyurak, és végig érezhető bennük egy kis fölényeskedés és távolságtartás a magyarok iránt – Savanyu Gergely hangja és kiállása pedig jól illik a hadvezér szerepéhez. Ám éppen ezért a rockopera főhőse igazából Deák Pál császári huszárezredes (Vastag Tamás) lesz – akinek külön vastaps is járt –, aki beleszeret a francia hídmérnök lányába, Julie-be (Stéphanie Schlesser) – ez a szerelmi mellékszál, amely néha túl hangsúlyossá válik.

Ám rockoperáról lévén szó, fontos kérdés, hogy vannak-e benne önállóan is megálló dalok. Akadnak. A Jó oldal, rossz oldal című dal épp a fentebb említett helyzetet ecseteli, amit négyesben énekel Savoyai, Deák, Thököly és Mehmed török nagyvezír: Tisztelem én is a jó katonát, tisztelem én, csak érteném, hogy egy büszke magyar mit akar odaát? A közönséget pedig még két Thököly-dal nyűgözte le – a Bort ide! és Thököly dala. Kár, hogy a Thököly Imrét játszó Varjú Attila nem énekelhetett többet, hiszen az egyik legjobb hang volt a színpadon, a közönség erősebben meg is tapsolta.

A volt erdélyi fejedelem lényegében a magyar sorsot énekli meg a tárogatós-bujdosós hangzással: „Itt barát, ott csak egy áruló vagyok, így vagyok, úgy vagyok, csak magyar vagyok.” Figyelemre méltó Eric Fayol (az átszellemülten éneklő Kósa Zsolt) francia hídmérnök dala is, amely az elvtelen, magát bárkinek eladó ember jó paródiájává vált: „Most mit csináljak, a háború szörnyű, de munka van, ez se kevés / Hidat építek, én csak egy hidat, az elvem, a családom Svájcban marad.” A Hol Zenta áll egy lírai, lassú, de gyönyörű dal, a csata idején a település csak romjaiban létezett, a háborúk miatt elpusztult – ennek párja az Itt lesz a házunk, amely már a jövőről szól.

A Savoyai- meg a törökös dalok is jól működnek, ezek mind rockosabbak, Szálinger Balázs szövegei pedig hol lírai mélységűek – ezekbe csúsznak azért hibák –, hol pedig ironikusabbak, vígabbak és jól énekelhetők, és általában megvan bennük az a feszültség, ami a történethez kell. A Bort ide! egyik legjobb sora: „A turbánnal bajunk nincsen, csak minek az a sok fej bele?” – és még sok ehhez hasonlót hallhatunk.

Az előadást balett- és néptáncosok, a Fővárosi Nagycirkusz artistái is színesítették. Nem csoda, hiszen a Zenta 1697 rockopera nagyszínpadra született, ahol mindenkinek helye lenne kibontakozni, és nem csak egy helyben állnának egy mozgalmas történetben, ahol a monumentálisabb díszletek is jobban érvényesülnek, és persze élő zenekari kísérettel. Az ősbemutató nyilván jelképes okból is Zentán volt, és ahhoz képest, hogy a város vadonatúj sportcsarnokában rendezték meg, megtették a tőlük telhetőt.

Pataki András rendezésén kevés fogást lehet találni. A darab leglátványosabb eleme az a fémrácsozat, amelynek tetejéről Savoyaiék énekelnek, majd kardot rántva támadást indítanak, de a túl érzelmes részek kissé szirupossá, a kisgyermekes jelenetek pedig zsúrszerűvé változtatták a nagy diadal utáni hangulatot. Talán a rockopera egyik gyenge pontja az, hogy az érzelmes, családi szálak túl hangsúlyosak benne.

Ezzel kissé lassítják a har­cias, diadalról szóló történetet, főleg ahhoz képest, hogy magáról a csatáról csak egy dal szól, a Fohász – támadás – halál. Kár, mert többre számítottunk. Ráadásul legalább három dal után éreztük úgy, hogy ez volt az utolsó, de nem, még jött a rá­adás, és valószínűleg azért, mert túl sok szálon indították el a történetet, amelyeket egyenként le kellett zárni – olvasható a magyaridok.hu beszámolójában.

Borítóképünkön részlet a darabból

Fotó: Teknős Miklós / magyaridok.hu