Akik úgy táncolnak, mintha gyalog mennének

„Én vele úgy megyek a táncban, mintha csak gyalog mennék” – fogalmaz a feleségéről Bartha Gergely, akit nemrég Budapesten a Népművészet Mestere címmel tüntettek ki. A nem mindennapi párról riportot közlő Liget cikkében emlékeztet: a Bartha házaspár nem csak magának táncolt egy életen át – megszámolni sem tudják, hány fiatalt tanítottak meg a mezőpaniti énekre és táncra. Még a Magyar Állami Népi együttes is tőlük „lopta el”, hogyan járják Mezőpanitban.

A portálnak az idősek közösen nyilatkoztak az elismerés kapcsán. Bár a Népművészet Mestere címet s a díjat Gerő bácsi kapta, amit megvalósítottak a néphagyomány terén, együtt végezték. Mint elmondta, kicsit rosszul is esik Joli néninek, hogy az ő neve nem fért fel a kitüntetésre. „Haragudtam kicsit persze, hogy az én nevemet miért nem írták bele, mikor velem táncolt mindig.

Hetven éve táncolunk együtt, 62 éve elmúlt, hogy házasok vagyunk”

– mondta Bartha Jolán, mosolyogva azért. Hozzátette: igaz, ő már nehezen táncol, februárban ugyanis megcsúszott a jégen, s a válla úgy tönkrement, hogy a fél kezét azóta nem tudja használni. Hálát ad a Jóistennek, hogy olyan férje van, aki segíti, öltözteti, ágyat is vet, s mindent csinál, amit kell. A budapesti díjátadón sem a feleségével táncolt Bartha Gergely, hanem a leányával.

A paniti házaspár elmesélte azt is, hogy mindezt Gerlecz Lászlóéknak köszönhetik, ugyanis ők terjesztették fel a díjra. „1994-ben jött ez a szombathelyi fiatalember Mezőpanitba, s összeszedett sokunkat a kultúrotthonba, hozott nekünk zenészeket Kölpényből, mert Panitban nincs cigány, egy sem, s mi táncoltunk, énekeltünk, s ő filmezett. Mi nem is tudtuk, mi az, még azt sem tudtuk, mi a magyarság, higgye el, mert nem volt szabad egy színes kötényt sem felvegyünk azelőtt Ceaușescu idejében: csak fekete-pirosat hordhattunk, pedig a mi lánykorunkban színes volt a kötény” – mondta Joli néni a Ligetnek. Mint mondta, ez volt a kezdet: akkor és ott gyűltek össze néhányan Panitból, úgy lett egy kis csoport, és elkezdtek járni Gyöngykoszorú-találkozókra, Mezőbándra, Holtmarosra, Udvarhelyre, Csíkszeredába, mindenfelé. 1996-ben Holtmaroson egy ilyen alkalmon ismerkedtek meg Varga János zalaegerszegi koreográfussal, s azóta járják Zalaegerszeget, Magyarországot, mindenütt táncolnak, tanítanak, megmutatják, hogy milyen a mezőpaniti csárdás. Eleinte még nagy csoporttal mentek, de az évek során meggyérültek.

A Bartha házaspár még tavaly is volt Zalaegerszegen, idén is csak a néni februári balesete miatt tettek le az utazásról. „Amit mi végigcsináltunk ketten, senki nem csinálta utánunk, pedig sokan megszóltak a faluban, hogy mit mind megyünk táncolni, mulatni, inkább foglalkozzunk a gazdasággal, mert állataink voltak. Most meg, hogy itt van ez a díj, mindenki csak gratulál” – mesélte Gerő bácsi. Felesége hozzáteszi: ők szeretik a mulatságot, mindig is szerették.

„Van nekem egy képem harmadik osztályos koromból, hogy a színpadon vagyok, na én azóta örökké a színpadon voltam”

– mondta az asszony.

A 62 éve házas Bartha pár gyerekkorától együtt táncol: mint a portálnak felidézték, annak idején Mezőpanitban minden vasárnap tánc volt. Két órakor kezdődött, nyolc órakor végződött, s volt táncrend, az ilyen kicsi 9-10 éveseket nem engedték be, s akkor azoknak csináltak egy-egy háznál táncot, az eperfa árnyékában ropták.

Muzsikáltunk, ahogy tudtunk, én például húsz évig bőgős voltam.

De táncolni sem olyan nehéz a panitit, az egyszerű csárdást járjuk és a gólyát, sebesebben és lassabban, de csak a csárdást” – magyarázta Gerő bácsi, aki azért úgy véli, bár megtanulni mindenki meg tudja tanulni, csak abból lesz jó táncos, akinek a vérében van a tánc, a génjeiben.

Náluk például a szülők is jó táncosok voltak. „Nagyobbrészt örököltük, de még volt egy ügyes, nagyobb legény, amikor süldő fiú voltam, attól még sokat tanultam, például hogy ne kalimpáljak, ne tartsam a fejem félre, szorítsam a leánykát magamhoz” – magyarázza, aki igyekezett továbbadni is tudását. Bartháéknak egy fiuk van és egy lányuk, négy unokájuk, s van már három dédunoka is, de mindegyik tud táncolni, mert a nagyapjuk megtanította. „Volt lemezjátszó, kazetta, s mikor kicsi süldő leánykák voltak, én hívtam, hogy gyertek na, s forgattam.

Volt, amikor pufogtak, de megtanult az egész, s most büszkék, hogy amikor elmennek egy esküvőre, s csárdást húznak, nem kell üldögéljenek”

– mesélte Gerő bácsi.

Azt is elmondták, hogy bár fontos, hogy egy táncos pár összeszokjon, egy jó táncos tud táncolni akárkivel. „Én vele úgy megyek a táncban, mintha gyalog mennék” – mutat a feleségére Gerő bácsi. Felesége kérdés nélkül is mondja, neki olyan a néptánc és a népzene, mint a Biblia. Gerő bácsi rákontrázik: „Ha jó a zene, jó a tánc, jó az ének, az nekem többet ér az algocalminnál. Engem egészen felfrissít, helyrejövök, feltöltődök, s olyan boldog vagyok, hogy nem tudom a számat összefogni” – összegez Gerő bácsi, aki még idén, 82 évesen is megjárta Alsósófalvát és Vajdaszentiványt, és megmutatta mindenkinek, ő hogy járja.

Borítókép: Haáz Vince / Liget