Fekete Péter: a mi kultúránk végtelenül értékes

Fekete Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának újonnan kinevezett kultúráért felelős államtitkára a Kultúra.hu-nak adott interjúban pályája kezdeteiről, kultúrpolitikusi minőségében viselt felelősségéről és a közművelődési területek, intézmények közt tapasztalható egymás felé fordulásról is beszélt. A beszélgetést teljes terjedelmében közöljük.

Az ön nevét nemcsak a cirkuszművészettel, hanem a színház világával is összeköthetjük. Mit adott önnek a színház?

Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a színház integráló művészeti ág, melyben az irodalomtól kezdve a zenén és a képzőművészeten át a táncművészetig sok minden megtalálható. De még a közművelődéshez is vannak kapcsolódási pontok: nem tudjuk eljuttatni a közönséghez a produkciónkat, ha nem hívjuk segítségül a közművelődési szakembereket.

Aki színházzal foglalkozik, annak a kultúra szinte minden területéhez értenie kell valamelyest.

Békéscsabai színházi éveim alatt remek főnököm volt Domokos László – később az Állami Számvevőszék elnöke – személyében, aki nagyon szigorúan megkövetelte, hogy a megyei kulturális intézmények egymás munkájába aktívan bekapcsolódva lássák el feladataikat. Most, kultúráért felelős államtitkárként ugyanezt az együttműködést tapasztalom: az oktatás, a szociális ügyek, a sport és a kultúra összekapcsolódnak és folyamatosan törekszenek az aktív és sokoldalú együttműködések kialakítására.

Békéscsaba előtt több évig Cardiffban dolgozott főiskolai tanárként, a ’90-es években pedig öt éven át számos alkalommal hozott angol nyelvű színházi előadásokat és külföldi diákokat Magyarországra, támogatva a felsőoktatást. Miért döntött úgy, hogy külföldre megy?

Fiatalon, céhlegényként elindulunk a világba, hogy körülnézzünk, kiszélesítsük látókörünket. Szombathelyen születtem, az osztrák tévén nőttem fel, de közben ott húzódott a határon a vasfüggöny, amelynek mindig vágytam a túloldalára. Így mikor tizennyolc éves koromban lehetőségem adódott arra, hogy átlépjem, nem sokat hezitáltam. Először Németországban töltöttem nyolc évet, majd az angolszász kultúra vonzásának engedve Nagy-Britanniába, Walesbe mentem.

Mindkét időszak fantasztikus volt, ám amíg Németországban keletről jött kívülállóként gyűjtöttem tapasztalatokat a nyugati világ kultúrájáról, addig Walesben már az európai kultúra képviselőjeként tevékenykedtem, és egy kicsit meg is tudtam váltani a világot. Két év után már rám bíztak nagy európai projekteket, többek között az utazószínházi tanítási rendszer kialakítását. Azt mondták, hogy ami addig egy országon belüli turné volt, az legyen inkább európai. Én pedig igyekeztem bizonyítani, és legjobb tudásom szerint ellátni a feladatomat.

Bizonyított is, hiszen ez a projekt a brit-magyar államközi kulturális program részeként évekig sikerrel működött.

A walesi időszak egy csoda volt számomra. Több száz diákot, leendő nagy művészt hozhattam Magyarországra, akik a mai napig jó szívvel gondolnak vissza az itt töltött időre és a hazámra. Én is nagyon sokat tanultam ebből a projektből: többek között megértettem, hogy mi, magyarok mennyire nem hiszünk önmagunkban.

A magyarországi hallgatók félénkebbek voltak, ám amikor éjszakába nyúló szakmai vitákba bonyolódtak a walesi diákokkal, levetkőzték gátlásaikat és felszabadultak.

Hamar kiderült, milyen magas tudásszinten vannak, milyen jó meglátásaik vannak, emellett angolul is jól beszéltek – csak a visszaigazolás hiányzott nekik, hogy bátorságuk legyen megszólalni. Többek között ezt oldotta fel bennük ez az együttműködés, a személyes találkozások élménye.

Ezt követően, 2005 és 2006 között a Szabadkai Népszínházban dolgozott rendezőként, 2007-ben pedig Békéscsabára hívták, ahol önre bízták a színház igazgatását. Hogy emlékszik vissza erre a feladatra?

Békéscsabán olyan alkotó- és befogadóközösséget sikerült kiépíteni, amelyet nem volt könnyű otthagyni. Jó érzés volt, hogy megsüvegeltek a piacon, hogy utánam fordultak az utcán, és megköszönték, amit a város életéért tettem. Jó érzés egy olyan közösség tagjának lenni, amelyben a színész, a súgó és a világosítótechnikus is szívvel-lélekkel dolgozik, mert pontosan tudja, hogy a munkájával hozzájárul ahhoz, hogy jobb legyen a városban élni. A Békéscsabán élő táncművészek, zeneművészek, festők, irodalmárok pedig a színészekkel együtt bebizonyították:

az, hogy létre tudunk-e hozni egy kulturális közeget, senki máson nem múlik, csak saját magunkon.

A 2015-ös évtől a Fővárosi Nagycirkusz igazgatójaként és miniszteri biztosként tevékenykedett, most pedig kinevezték kultúráért felelős államtitkárnak. A cirkuszművészet iránti elkötelezettsége ettől függetlenül megmarad?

A cirkusz örök szerelem.

Számomra nagy álom egy vezető intézményt létrehozni Európa közepén, és ezt az álmot nem is adtam fel.

Rendkívül megtisztelő felkérés, hogy most egy időre én irányítsam a magyar kultúrát, de az volt a kérésem, hogy ennek a munkának a befejeztével azt az álmot, amit az Európai Cirkuszművészeti Központ létrehozásával kapcsolatban dédelgetek, tovább vihessem.

Európa közepén vagyunk, és a szomszédunkban sehol sincsen kőcirkusz – pontosan ezért sok országban nem is tudják, hogy ez a művészeti ág milyen különleges válfaja az előadóművészetnek.

Talán a cirkuszművészet az egyetlen olyan művészeti közeg, ahol a hároméves gyermektől a nyolcvanéves nagypapáig minden generáció egyforma intenzitással van jelen és alkot, és ahol a közönség épp ilyen intenzitással fogadja be a produkciót.

Gondoljunk csak bele: a nézőtéren a totyogó gyermekektől kezdve a kamaszokon át a szülőkig és a nagyszülőkig minden korosztály képviselteti magát, és nem a másik miatt vannak ott, hanem maguk miatt, mivel tényleg úgy érzik, hogy elbűvöli őket a cirkusz világa, az emberi erővel megvalósítható csoda.

Ott, ahol átlátják, hogy ez egy művészeti ág, nem pedig szórakoztatóipari termék, virágzik a cirkuszművészet, amely tulajdonképpen az egymásra figyelésről, egymás elfogadásáról és fontos társadalmi üzenetekről is szól. Azokban az országokban azonban, ahol nem ismerték fel ezt az értéket, ma haldoklik vagy már nincs is cirkuszművészet. Mi ki szeretnénk használni a helyzeti előnyünket, és létre kívánunk hozni egy olyan központot, amely által ebben a művészeti ágban Európa vezető hatalma lehetünk.

Pályája során nagy hangsúlyt fektetett az oktatásra. Ezt államtitkárként, a kultúra területén is fontosnak tartja?

Természetesen. Nagyszerű lehetőség, hogy a miniszteri értekezleten egymás mellett ülünk az oktatásért, a sportért és a szociális ügyekért felelős államtitkárral. Ezek mind-mind összetartozó területek, számos kapcsolódási pont és közös ügy van. A minap a közoktatásért felelős helyettes államtitkárral arról beszéltünk: ha gyermekeinket bánat éri, vajon milyen magyar kulturális tradícióból meríthetnek erőt. Ezen a téren is összekapcsolódik oktatás és kultúra, egymástól szinte elválaszthatatlanul. E kettő az én életemben is együtt volt jelen, a mostani munkámban sem lesz másként.

Elődje, dr. Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár kiemelt figyelmet fordított a klasszikus zene területére. Múltjára való tekintettel ön a színház, illetve a cirkuszművészettel szeretne kiemelten foglalkozni?

Mivel az előadóművészet világából érkeztem, erre a területre van leginkább rálátásom, de államtitkárként az a feladatom, hogy a könyvtárakkal, múzeumokkal, levéltárakkal és a közművelődési intézményekkel is ugyanekkora hangsúllyal foglalkozzak. Népművelői diplomával is rendelkezem, nagyon tisztelem a közművelődési szakemberek munkáját. Nézzünk is egy konkrét példát: a megyéink levéltáraiban olyan értékek vannak, amelyekre a fiatal generáció figyelmét is fel kell hívnunk. Én személy szerint azt szeretném elérni, hogy

legyen trendi levéltárba járni, kutatni és megismerni a saját gyökereinket,

akár a családunk, akár szűkebb környezetünk, akár szülővárosunk történetéről és múltjáról van szó.

Kultúráért felelős államtitkárként melyek a fő céljai?

Kulcsszavaim: egyén, család, közösség, nemzet.

Fel kell fedeznünk, hogy kik azok, akikhez el kívánjuk juttatni az üzeneteinket, akikhez közelebb akarjuk vinni a kultúrát. Meg kell néznünk, melyek azok a legapróbb, illetve legnagyobb színterek, ahol a kultúra létrehozói és befogadói találkozhatnak egymással. Nagyon széles réteget kell elérnünk, nemcsak egy szűk, magasművészetet értő közönséget.

Nekünk, akik a kultúra területének irányításáért felelünk, a legkisebb falu legkisebb közösségére és a magasművészet képviselőire és befogadóira egyaránt gondolnunk kell. És ez óriási felelősség. Sosem felejtem el: még a békéscsabai színház igazgatója voltam, amikor egy nap Kétegyházán autóztam át, és megpillantottam egy asszonyt, nagy zsákot szállított a kerékpárján. Vajon el szokott menni színházba? – merült fel bennem a kérdés, majd rádöbbentem, hogy az én feladatom, hogy minden egyes embert, köztük ezt az asszonyt is, elérjek, és rávegyek arra, hogy elmenjen színházba. Most sem kisebb a felelősségem. Arra kell törekednem, hogy minden magyar ember figyelmét felkeltsem és megmutassam itthon is és külföldön is: a magyar kultúra, a mi kultúránk végtelenül értékes, a magyar az egyik legkiműveltebb emberfő a világon.

Borítókép: Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár az Örökség Kultúrpolitikai Intézet kerekasztal-beszélgetésén 2018. június 21-én.

MTI Fotó: Soós Lajos