Mihályi Jeromos: a csendet belül kell megteremtenünk

Közvetlen, mély gondolatokkal és ünnepi meghittséggel teli interjú készült Mihályi Jeromos atyával. A tihanyi perjel beszélt a likeBalaton.hu-nak az adventi várakozás belső békéjéről, a balatoni kötődéséről és a régmúlt gyermekkorok karácsonyi csodájáról, melyet ma is megteremthetünk a lelkünkben.

Belső tér, amely embereket gyűjt össze, embereket, akik akarják a szépet, keresik a csendességet, akik fel akarják emelni a szívüket – mondta korábban az apátságról a korábbi perjel, Korzenszky Richárd atya. Most, az adventben különösen fontos, hogy elcsendesedjünk, befelé figyeljünk, és felemeljük a szívünket. Ön szerint mire van szükségünk ehhez, ha ezt nem is olyan történelmi falak között tesszük, mint az apátság?

Ebben az időszakban kiemelten fontos, hogy tudatosan használjuk az időnket, és feltegyük magunknak bizonyos kérdéseket, amelyek segítenek az elcsendesedésben. Mire készülünk az adventben? Kik vagyunk? Miért vagyunk? Nekünk, keresztényeknek a Krisztushoz való viszonyunkban kell keresnünk a választ. Ettől pedig a körülöttünk élő felebarátainkkal való kapcsolatunk sem választható el, hiszen az egymáshoz való odafordulásban tudjuk felemelni a szívünket Krisztushoz. Jó út lehet az elcsendesedéshez és az ünnepre hangolódáshoz, ha kimozdulunk a hétköznapokból. Ha felszabadítunk önmagunk számára egy kevés “védett időt”. Ez a védett idő lehet egy választott könyv, egy imádság, vagy egy apró jó cselekedet is. Olyan dolgot válasszunk, amelyet nem érzünk kötelességnek. Ez az önmagunkra szánt idő mérhetetlenül hasznos. Elmélkedni, tudatában lenni önmagunknak és jót tenni. Ez azért fontos, mert ahhoz, hogy szívből tudjunk adni valamit a másoknak, tudnunk kell miből adni, és erre az önmagunkra szánt, minket gazdagító “védett idő” készít fel.

Kevesen vannak, 10 ember nagyon kevés, s mégis rengeteg programot kínálnak az ünnepi időszakra is. Orgonakoncertek és áhítatok, misztériumjáték, gyertyagyújtás, bál – a látogatók az egyébként is rengeteg látnivalót kínáló falak között. Hogyan tudnak ebben a tartalmas időszakban befelé figyelni, megőrizni az adventi időszak meghittségét amellyel felkészülhetnek Jézus születésére?

Tulajdonképpen tizenegyen vagyunk: két növendék és kilenc teljes jogú tag. Amit mi szerzetesek képviselünk, az lelki és kulturális küldetés is egyben, melyet változatosan, színesen kell megvalósítanunk. Nemcsak a szerzetesi közösség feladata a rendezvények szervezése és lebonyolítása, hiszen vannak segítőink, de a célokat és a küldetésünk vázát mi határozzuk meg. A küldetésünk mögött lévő imádság és a közös cél megfogalmazása nélkül nem lehet építkezni. Ebben az életformánk is segít: napi három alkalommal közösen imádkozunk, ez mindennek a kerete. Ezek az imádságok már tartalmilag is az ünnepet készítik elő, ezáltal jobban tud kapcsolódni a szerzetes az ünnephez, megváltozik az életritmusunk is az adventi időszakban.

Milyen programot emelne ki az ideiek közül?

Két dolog jut eszembe, ami mindig nagyon felemeli a lelkemet. Balatonszőlősre járok misézni, ahol a hajnali szentmisék után mindig teázunk, pogácsázunk, és beszélgetünk is. Ennek a hangulata minden alkalommal különleges számomra. A másik ilyen esemény a december 24-én előadott misztériumjáték az apátsági templomban. Ott mindig születik valami. A gyerekek ugyanis önmagukat helyezik bele Jézus születésének történetébe, magába a misztériumba: ez fejezi ki igazán a karácsony üzenetét.

Mi a jelentősége az adventi, hajnali miséknek? Milyen szimbolikával bírnak?

A hajnali miséknek, azaz a rorátéknak szimbolikus, ugyanakkor nagyon is átélhető jelentésük van: sötétben kezdődnek, amikor kinn hideg van, s ballagunk, majd bemegyünk a templomba, és imádkozunk. Amikor pedig kilépünk a templomból, akkor már felkelt a nap és az idő is megenyhült valamennyire. Így a sötétségből a világosságba érkezünk meg testileg és lelkileg is.

Emlékszem gyerekkoromból és még 15 évvel ezelőttről is a hajnali rorátékra és arra, hogy a templomba igyekezve még sötét van, csend honol a faluban, s csak a hó ropogását halljuk a talpunk alatt. Önnek vannak hasonló emlékképei gyerekkorából az adventi időszakkal kapcsolatban?

Inkább a gimnáziumi éveimből vannak ehhez kapcsolódó emlékeim. Győrbe jártam a Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumba, ahol csak fiúk voltunk a közösségben. A kamasz fiúk nehezen ébrednek, de mi néhányan elhatároztuk, hogy minden rorátén ott leszünk, és igyekeztünk nagyon komolyan tartani magunkat ehhez. Ez nem teljesítmény, a lényegre kell figyelni, ami már fentebb elhangzott. (Nekem egy idő után szóltak, hogy aludjak is, mert ki fogok merülni.) A közös hajnali imádságokban többek között az is jelentette a motivációt, hogy Jézus miatt keltünk fel.

Milyenek voltak a kis Jeromos karácsonyai és milyenek most?

Nálunk mindig a nagymamámhoz érkezett meg először a Jézuska, s amíg mi ott töltöttük az időnket, a szülők otthon szorgoskodtak az ünnep előkészítésén. Bakonyi gyerek vagyok. Nálunk mindig volt egy nagy karácsonyfa, a templomban az éjjeli misén pedig sok ember, karácsonyi énekek és az orgona hangjai. Ezek együttesen adták azt a meghittséget, amely most is eszembe jut, amikor meghallom például a Mennyből az angyalt. Felnőttként kinyílik a világ, s ezáltal a legtöbben elveszítjük azt a gyermeki naivitást, amely gyerekkorunkban a sajátunk volt, s valami más jön a helyére: a karácsony bennünk és velünk változik és alakíthatjuk is magunkban.

Milyen volt az első karácsonya az apátságban?

A családi karácsonyokhoz képest rideg. A mi ünnepi napirendünk a következőképpen néz ki: ötkor kezdődik a pásztorjáték, majd elmondjuk a vesperás (dicséretet jelent – a szerk.) imádságot, ezután pedig az ünnepi vacsora következik. Ezt követi egy hosszabb imádság, az éjszakai vigília, aztán pedig mindannyian elindulunk szentmisét tartani a hozzánk tartozó településre. Estére nagyon elfáradunk, s reggel mindez kezdődik elölről. Mégsem teher. Egyszer egy 85 éves rendtársammal mentünk éjféli misét tartani. Az, amikor belegondolok, hogy ez a bölcs, idős ember, aki huszonéves kora óta pap, 57. alkalommal tart karácsonykor éjféli misét, az nagyon intenzíven hat az emberre. Minden évben új gondolatokat hozni és hitelesen átadni az embereknek: ez az élő kereszténység és a megtestesülés, az ünnep megélése.

Az év vége és a karácsony közeledtével az emberek és a világ is kissé lelassul. A Balatonnal való párhuzam jutott most eszembe, ahol két szezon között mindig nagyobb a nyugalom. Önnek/önöknek milyen a viszonya a Balatonnal, mennyire kapcsolódik az életükhöz a víz közelsége?

Idén kétszer is voltam fürödni a Balatonban! Egyébként mi vagyunk az a generáció, akik a 80-as és a 90-es években voltunk fiatalok, és magát a fiatalságot jelentette számunkra a Balaton: bepakoltunk az autóba vagy felültünk a vonatra és felhőtlenül boldogok lehettünk. Mindig otthon éreztük magunkat a Balatonnál, s nincs ez másképp most sem. Azt gondolom, hogy minden magyar számára olyan érzés a tónál lenni, mintha otthon lenne: a miénk. A Balaton ezért is kötődik számomra a karácsonyhoz, mert azt gondolom, hogy ahol az ember karácsonykor tartózkodik, ott van otthon. Én most itt, Tihanyban vagyok otthon, a Balaton partján.

Mi a legutóbbi emléke a Balatonnal kapcsolatban?

Számunkra a Balaton a mindennapi látkép része. Egy hete kinéztem az apátság ablakából: hajnal volt, és csak egy nagyon kevés látszott a tóból, nagyjából 200 méterre lehetett ellátni. Gyönyörű látvány volt a köd, a pára a Balaton felett. Nem látszódott a túlsó part. A végesség megszűnt ebben a látványban, és a végtelen tárult elém. 13 éve élek a tó mellett, és még mindig rácsodálkozom a szépségére és a természet játékára, amellyel sokszor elgondolkodtat bennünket. Állandó és mégis mindig más arcát mutatja.

Lát bármiféle párhuzamot az apátság és a Balaton között?

Az apátsági templomba nem az utcáról, a nagy forgalomból, hanem a Balaton közeléből, a csodálatos természetből, mondhatjuk úgy, hogy a természet templomából lépünk be. A belső tó, a Badacsony szépsége pedig felkészít bennünket erre a belépésre. Így sokkal nagyobb élmény belépni a szépen díszített, barokk templomba.

Az apátságot részben Szűz Mária tiszteletére is alapították, immár közel 1000 éve, ami egyébként beláthatatlan idő az ember számára. Jól gondolom, hogy karácsony közeledtével az alapítás ténye, a Szent Szűz és a fogantatás misztériuma még inkább kiemelt jelentőséggel bír az apátság életében?

A hajnali szentmisék régebben Mária-misék voltak, hiszen ő készíti elő a megtestesülést, amikor elfogadja Isten akaratát, s ilyenkor vele örvend az egész kereszténység. Az ő személye – és nem csak a karácsonyváró időszakban – példa lehet mindannyiunk számára.

Milyen érzés az, amikor szenteste elmúltával, az ünnepek végeztével egy-egy szentmise után kiürülnek a padok, nincsenek látogatók, és csak önök maradnak a történelmi falak között?

Talán meglepő, de inkább az ünnepek alatt van csend az apátságban. Ilyenkor itt megáll az idő. Az emberek itt egyfajta lelki táplálékot kapnak, amelyet aztán magukkal visznek, és továbbadnak a családjuknak. A csendet belül, az emberben, önmagunkban kell megteremtenünk, még akkor is, ha kinn a világban nagy a nyüzsgés, bennünk lehet béke, amely attól függ, hogy mennyire tudjuk hitelesen és őszintén csinálni azt, amit épp csinálunk.

Feltehetjük magunknak a kérdéseket:

Lehetne más a munkaköröm?

Lehetne családom?

Én itt most boldog vagyok?

Menjek máshová? Miért?

Megtettem-e mindent?

A válasz az, hogy ha boldogsággal tölt el amit csinálok, akkor jó helyen vagyok. Nagyon fontos a megelégedettség. A boldogság nincs erőfeszítés és áldozat nélkül. Ehhez az is hozzátartozik, hogy ha az ember elesik, van-e ereje továbbmenni. Mindezt mi alakítjuk a saját életünkben.

Sokan panaszkodnak, hogy amikor elmúlik az ünnep varázsa, s visszatérünk a szürke hétköznapokba, fogyatkozik az emberek szívében a béke és a szeretet. Mit tehetünk, hogy az adventi várakozás érzését és ezt a békét tovább tudjuk vinni a hétköznapokba is?

Olyat kell tennünk adventben, ami által valóban megváltozik az életünk. Olyat cselekedni, ami hatással van az életünkre. Olyat élményt átélni, ami megmarad, ami nem enyészik el. Ami később is kitörölhetetlen marad. Ilyen lehet például egy régóta halogatott beszélgetés, látogatás, meghallgatás. Még ha nehéz is, még ha fájdalmas is, az embernek ki kell lépnie a komfortzónából, a kényelmes hétköznapok bástyáiból, ki kell lépnie önmagából. Erről szól az áldozat, ami nagyon közeli fogalom a szeretettel. Tenni olyat, ami maradandó, ami változtat az életünkön. Ehhez mindig szükséges a csend, amire az ünnepre való felkészülés időszaka különösen alkalmas.

Szöveg: Szaniszló Hajnalka

Fotó: Andrónyi Tamás

Borítókép: Mihályi Jeromos, tihanyi perjel