Az űrutazás árnyékos oldala

Az ezt követő kiélezett versengés során számos, figyelemreméltó sikert értek el mindkét oldalon: Jurij Gagarin szovjet űrhajós jutott ki elsőként a kozmoszba, Amerika pedig a holdra szállásért folytatott versenyt nyerte meg. Ám mindez számos kudarccal és halálos katasztrófákkal is együtt járt – írta meg az Origo.

Bennégtek a kabinban az Apollo-1 asztronautái

Az űrhajózás történetében jelentős mérföldkőnek számító amerikai Apollo-program, amelynek a holdutazás megvalósítása volt a célja, baljós előjelekkel, pontosabban egy szörnyű katasztrófával vette kezdetét.

Az Apollo-program első missziójának előkészületei során, 1967. január 27-én végzetes baleset történt.

A korábbi típusoknál, a Mercury és a Gemini űrhajóknál jóval nagyobb és komplikáltabb Apollo-1 (másik jelöléssel AS-204) végezte volna el a parancsnoki és a szervizmodul első tesztrepülését, alacsony Föld körüli pályán.

A floridai Cape Canaveral Air Force Station 34-es indítóállásában álló űrhajóban a kabingyakorlat során rövidzárlat keletkezett.

A kabin tiszta oxigénnel dúsított légterében villámgyorsan terjedő tűz pillanatok alatt mindent elborított.

Virgil „Gus„ Grissom, Edward White és Roger Chaffee űrhajósok azonnal meghaltak, mert a záróajtó tervezési hibája miatt nem tudták időben kimenteni őket.

(A kabinajtót a tűz kitörését követő hosszú percek elteltével sikerült csak kinyitni).

Az utólagos vizsgálat azt is kiderítette, hogy a kabin túl sok gyúlékony anyagot tartalmazott, és az űrhajósok halálát a tűz miatt keletkező azonnal fellépő szén-monoxid-mérgezés okozta. A baleset miatt a NASA hivatalosan is törölte az Apollo-1 küldetést.

Csődöt mondott az automatika

Csupán három hónap telt el az Apollo-1 katasztrófája után, amikor a Szovjetunió ismét embert küldött az űrbe. Az új, szabványosított, sorozatgyártásra alkalmas, háromszemélyes Szojuz 7K-OK típusú űrhajó három, személyzet nélküli repülése után,

a tesztrepüléseken felmerült problémák ellenére az oroszok úgy döntöttek, hogy emberrel is kipróbálják az új típust.

A start előtt elvégezték az űrhajó rendszereinek teljes körű műszaki átvizsgálását, majd 1967. április 23-án a Bajkonuri űrrepülőtér indítóállásáról Föld körüli pályára juttatták a Szojuz-1-et, fedélzetén egy kipróbált kozmonautával, Vlagyimir Komarovval.

Komarov szinte azonnal, mindössze kilenc perccel az indítás után már technikai problémákat észlelt.

Az egyik napelemtábla nem nyílt ki, így csak a szükséges energia fele állt rendelkezésre, és ez megzavarta az űrhajó vezérlőegységét is. A problémákat csak tovább növelte, hogy közel nyolc órára megszakadt a kapcsolat a Földdel.

Miután a küldetés az egymás után fellépő meghibásodások miatt nem volt teljesíthető, a szovjet irányítás úgy döntött, hogy idő előtt visszahozzák az űrhajót.

Azonban a landolási manővernél sem maradtak el a súlyos problémák.

A fékezőrakéták nem működtek jól, a fékezőhajtómű az előírt pályaszakaszhoz képest csak jóval később, Afrika felett kapcsolt be, és végül a leszállóegységet fékező ernyők sem nyíltak ki rendesen,

így a kabin végül hatalmas sebességgel csapódott a földnek, Orenburg területén.

Vladimir Komarov a becsapódáskor azonnal szörnyethalt.

Szelephiba miatt az űrhajósok egyszerűen megfulladtak

A szovjetek 1971 áprilisában helyezték üzembe a világ első űrállomását, a Szaljut–1-et, hogy ezzel is túlszárnyalják amerikai vetélytársaikat.

A Szojuz-11 júniusban indult a küldetésére, három űrhajóssal, Georgij Dobrovolszkijjal, Vlagyiszlav Volkovval és Viktor Ivanovics Pacajevvel a fedélzetén.

A háromhetes küldetésnek az volt az elsődleges célja, hogy a legénység tagjai számos műszaki, csillagászati, meteorológiai, földkutatási, orvosi és biológiai megfigyelést, illetve kísérletet végezzenek el az űrállomáson.

A személyzet végül több mint 22 napig dolgozott a világűrben, és összesen 384 alkalommal kerülte meg a Földet.

Június 29-ére elvégezték az összes előírt feladatot, megvoltak a mérési, kutatási eredmények, és a dokkolás is sikeresen megtörtént.

A visszatérés közben azonban végzetes hiba történt:

a kiegyenlítő biztonsági szelep műszaki meghibásodás miatt kinyitott, ami miatt a szkafandert nem viselő legénység megfulladt.

Másnap tökéletes, automatikus landolást hajtottak végre, ám amikor a mentőegység kinyitotta az űrhajót, a legénység tagjai már nem mutattak életjeleket.

A későbbi vizsgálatok kimutatták, hogy a három kozmonauta a leszállás előtt mintegy harminc perccel fulladhatott meg.

A katasztrófa után mind a szovjet, mind az amerikai űrprogramok kötelezővé tették a szkafander viselését mind a start, mind pedig a visszatérési manőver során.

Eszméletüket veszthették a hirtelen nyomáscsökkenés miatt

1986. január 28-a szokatlanul hideg reggelén a Challenger űrsikló 73 másodperccel az indítás után hatalmas detonáció közepette felrobbant, és körülbelül 16 ezer méteres magasságból az Atlanti-óceánba zuhant.

A fedélzetén tartózkodó mind a hét űrhajós (Greg Jarvis, Ronald Ervin McNair, Ellison Shoji Onizuka, Judith Arlene Resnik, Michael John Smith és Francis Richard Scobee) meghalt, beleértve Christa McAuliffe középiskolai tanárt is, akit a „Tanár az űrben” nemzeti program során választottak ki az űrutazásra.

Haláluk közvetlen okát később sem tudták teljes bizonyossággal meghatározni, mert a legénységi kabin szinte minden nyomot megsemmisítve, hatalmas sebességgel csapódott az óceánba.

Az űrhajó személyzete valószínűleg még a becsapódás előtt eszméletét vesztette a hirtelen nyomáscsökkenés miatt.

Egy későbbi vizsgálat megállapította, hogy a NASA-nak valószínűleg tudomása volt arról, hogy az extrém hideg hőmérséklet károsíthatja a gyorsítórakéták gumiból készült, úgynevezett O-gyűrűit.

(A gyorsítórakéta alsó és alsó-középső szegmensei közötti szigetelőgyűrűt.)

Az is kiderült, hogy a balesethez a jobb oldali gyorsítórakéta egyik hibás tömítése vezetett.

Több mint tízmillió kilométert tettek meg az űrben végzetük előtt

A Columbia veterán űrsikló 2003. január 16-án startolt a Cape Canaveral Kennedy Űrközpontból, hogy operatív űrszolgálatot teljesítsen.

Richard Douglas Husband parancsnok vezetésével William Cameron McCool, Michael Phillip Anderson, David McDowell Brown, Kalpana Chawla, Laurel Blair Salton Clark amerikai, valamint Ílán Rámón, az első izraeli űrhajós tartózkodott a fedélzeten.

A tizenhat napos küldetés során kutatási feladatokat, valamint orvostudományi kísérleteket végeztek.

A Földre február elsején tértek volna vissza, ám amikor az űrsikló belépett a légkörbe, súlyos tragédia történt.

Az űrrepülőgép Texas fölött valamivel több, mint 60 kilométer magasságban egyszerűen darabokra hullott, és az űrhajósok életüket vesztették.

„A Columbia szárnyának elülső bal oldali belépő élén támadt sérülést az indításkor az űrrepülőgép külső üzemanyagtartályáról leváló szigetelőanyag okozta, ami az űrsikló megsemmisülését, és a rajta utazó hét asztronauta halálát okozta„ – nyilatkozta Scott Hubbard, a katasztrófát vizsgáló szakértői bizottság egyik tagja.

A Columbia 2003-as tragédiája jelentette az amerikai űrsikló program végének első állomását is.

Borítókép: Virgil „Gus” Grissom, Edward White és Roger Chaffee űrhajósok, az Apolló-1 áldozatai

AFP / NASA