Búcsú egy klasszistól

Titkolta, sőt, tagadta, de ezért nem lehet rá haragudni. Javában tárgyaltak, ilyenkor nem szokás kibeszélni, hiszen könnyen árthatna magának mindkét fél, ezért érthető, hogy Kassai Viktor nem erősítette meg az oroszok felkérését. Miután egymás kezébe csaptak, ő és az orosz szövetség, elő is álltak a megegyezés tényével, amelynek az a lényege, hogy a magyar futball utóbbi másfél évtizedének a legsikeresebb szereplője lesz az orosz játékvezetők szakmai főnöke.

Azt Kassai Viktor is beismeri, decemberben váratlanul bejelentett visszavonulásához köze van ennek a lehetőségnek, egész pontosan felgyorsította a benne már érlelődő elhatározást.

Mert ez bizony komoly lehetőség, nagy kihívás, és, cseppet sem mellesleg, nyilván anyagilag is roppant vonzó, az elődjének, az olasz Roberto Rosettinek csaknem évi egymillió euróra rúgott a fizetése. Most ezért is lehet irigyelni Kassai Viktort, aki viszont okkal gondolhatja erre, hogy „tessék utánam csinálni!”.

A játékvezetők ritkán válnak sztárokká, általában nem szeretik őket sem a szurkolók, sem a futball egyéb szereplői, ritkán kapják meg azt a megbecsülést, amit pedig zömmel megérdemelnének,

nagyon nem egyszerű eljutni a falusi bajnokságoktól a világ elitjébe. Kassai Viktornak ez fiatalon sikerült, és ha hiszik, ha nem, a kontinens labdarúgásában a hibái ellenére komoly nevet és tiszteletet is szerzett magának – talán egy helyet kivéve.

Ő vezette a Bajnokok Ligája döntőjét 2011-ben, a Barcelona és a Manchester United mérkőzött meg egymással a Wembley-ben. A meccs után külföldi kollégákkal beszélgetve magyarként jó érzés volt hallgatni, mennyire elismerték a teljesítményét, és másnap a lapok és a különböző portálok is kifogástalannak minősítették a játékvezetést. Illetve, volt egy, amely főcimben harsogta, hogy Kassai hatalmasat tévedett, és megírta, hogy többszöri kikockázás után nagyon úgy tűnik, Wayne Rooney cipőjének az orra egy centiméterrel belóg lesre, ezért Kassai szabálytalan gólt adott meg a Manchesternek.

Természetesen magyar lapról van szó. Itthon mintha a futball közege nehezen emésztette volna meg ennek a fiatalembernek a sikereit. Amikor hibázott, mert olykor hibázott is, nem is kicsiket, érezhető kárörömmel csámcsogtunk a tévedésein, miközben az elismerései, a többségben lévő remek meccsei jóval kisebb visszhangot kaptak. Pedig nem véletlenül írtam fentebb, hogy a magyar futball utóbbi másfél évtizedének a legsikeresebb szereplője ő, mert valóban az.

Illetve, már csak az volt.