2018.02.10. 06:30
A miénk is
Kétségbeesetten sírtunk a fájdalomtól. A lábunk, a kezünk, de talán az egész testünk elfagyott, és apánk nem ismert kegyelmet: nem szállhattunk le, elvégre szánkózni jöttünk. Ő húzott minket a neki térdig érő hóban, mi pedig, a négy- és a hatéves, ültünk a szánkón és üvöltöttünk. Később nem jártam jobban a korcsolyával sem: amíg bejutottunk a Városligeti-tóra, jéggé fagytam, utána botladoztam a jégen, és folyamatosan nekem jött, feldöntött valaki; aztán még később, a síelésnél a legnagyobb élvezetet eleinte az adta, hogy este levehettem a lábaimat abroncsként szorító régi típusú bakancsot. Idővel persze sikerült több szépséget is felfedeznem ebben a remek sportban, ám az állandóan rengeteg szervezést és utazást igénylő utak vesződségéért ezek sem kárpótoltak.
Nincs olyan, hogy átlag magyar, de azt hiszem, meglehetősen sok honfitársamban – sajnos! – hasonlóan nem alakult ki életre szóló, lángoló szerelem a téli sportok iránt. Őszintén szólva nem is igen értünk hozzá, ami a mély személyes élmények híján nem is csoda. Hó nálunk alig esik, az is zömmel a tavasz elején; amit mi hegynek hívunk, az másutt legfeljebb magasra nőtt domb; a Városligeti-tavon körözni nem ugyanaz, mint gyorskorcsolyázni vagy a dupla lutzot a leszúrt rittbergerrel váltogatni. Talán egyedül a sílesiklás adhat tömegeknek a versenyhez hasonló élményt, de lámpással is nehéz lenne találni olyan magyart, aki amatőrként a síugrás szenvedélyének hódolna. És akkor még nem szóltunk az olyan sportágakról, amelyek nálunk még gyermekcipőben sem igen járnak, a közeli alpesi vagy az északi országokban viszont a legkisebb verseny is felér egy népünnepéllyel.
Ezzel együtt nem mondhatjuk, hogy a téli olimpia kicsit sem a miénk. Nap mint nap többször is leírjuk, elmondjuk,
harmincnyolc év után ismét vannak éremre, akár a legfényesebbre is esélyes magyar sportolóink,
tehát nemcsak sportbarátként, hanem szurkolóként is leülhetünk a képernyő elé. Két-háromezer méteres hegycsúcsokat, jó minőségű, tartós, ropogós hóval borított lejtőket és mezőket az ősi sámánok sem tudnának varázsolni nekünk, de jégcsarnokokat vagy éppen curlingpályákat építeni nem boszorkányság, velük közelebb lehet hozni ezt a világot a mi gyerekeinkhez is, akikből ha nem is lesz bajnok, komolyabb hozzáértéssel figyelik majd a jövő téli olimpiáit.
Elvégre nem csak annyi marad meg bennük, hogy télen akár meg is lehet fagyni egy szánkózásban.