A Hazajáró új évada szombaton debütál az M5 kulturális csatornán

Veszélyben vannak-e az ausztrál magyar közösségek a bozóttüzek miatt? Miért annyira eleven náluk 1956 emléke és mennyi esélye van egy ottani diaszpórabeli fiatalnak magyarnak maradni? Kenyeres Oszkárral, a Hazajáró szerkesztőjével, szereplőjével és Moys Zoltánnal, a műsor író-rendezőjével a szombaton este hatkor az M5 csatornán debütáló új évadjukról készített interjút a Magyar Nemzet. A Pataki Tamás készítette interjú alanyai a kérdésekre válaszolva az ausztráliai magyar diaszpóra mindennapjai közben szerzett benyomásaikat is felidézték.

Adta magát a kérdés, hogy jártak-e azokon a területeken is, ahol most az ausztrál bozóttüzek pusztítanak. Kenyeres Oszkár beszámolója szerint a bozóttüzek leginkább Új-Dél-Wales és Victoria államok területeit érintik, amely vidékeken ők is jártak és forgattak. Az elmúlt évek tüzeinek nyomaival is sok helyütt találkoztak, és már őszi ott-tartózkodásuk idején, a „bozóttűzszezon” kezdetén is sok tűzoltó helikoptert láttak oltani indulni. Ugyanakkor már ősszel is voltak olyan jelek, hangok, hogy nagyon nehéz nyár elé néz Ausztrália.

„Szörnyű nézni a híradásokat, és látni, milyen pusztítást végeznek a bozóttüzek, főleg az élővilágban. És szörnyű látni a füstbe borult Sydney-t, Canberrát, Bermaguit, Edent és a többi helyszínt, amely bennünket még kék éggel és a késő tavasz zsongásával fogadott”

- mondta Kenyeres Oszkár.

Szerinte ez a drámai helyzet a kinti magyar közösségeket viszont nem veszélyezteti, mert a magyar közösségek főleg a városokban élnek, amelyeket nem fenyeget a tűz, csak annak mellékhatása, a légszennyezettség.

„Persze sok magyar él vidéken is, közel a tűzhöz és az erdőkhöz. Ilyen például Péterffy Kund sydney-i református lelkész, aki a Kék-hegységben lakik a családjával, és akivel összebarátkoztunk a forgatás során, hisz együtt jártuk be az ottani hegyeket. Vele gyakran beszélünk, egyelőre ők nincsenek veszélyben, de már összecsomagoltak vészhelyzet esetére” – számolt be Kenyeres Oszkár, s ehhez Moys Zoltán hozzátette azt is, hogy épp a minap kaptak egy szomorú képet az egyik meghívójuktól, Fráter Olivér sydney-i konzultól, amelyen lángolnak a Kék-hegység erdői, amit vele és Péterffy Kunddal látogattak meg.

Kenyeres Oszkár tájékoztatásul azért azt is elmondta, hogy a bozóttüzek Ausztráliában ugyanúgy hozzátartoznak az élethez, mint idehaza a bennünket érintő természeti katasztrófák. Nekik nem úgy meséltek róla, mint az apokalipszisről, ugyanakkor az idei tűzvész sok mindent megváltoztathat.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy a Hazajárók stábja milyen magyar kapcsolatokat, emlékeket talált, Kenyeres Oszkár elmondta: a tömegturizmus kibontakozásának évtizedeiben már a Dél Keresztje alatti földrész sem elérhetetlen úti cél, sőt mondhatni Ausztrália sok szempontból a jövő kontinense. Az itteni metropoliszok még szinte most érnek felnőttkorba, de a legkésőbb nagyvárossá váló Perth mintha még mindig csak „cseperedne”.

A bevándorláspolitika alapelve sokáig a „fehér Ausztrália” volt, az 1970-es évektől már kénytelenek voltak lazítani a szigorú szabályokon, ma a bevándorlás a társadalom és a gazdaság szükségleteihez van igazítva.

„Magyarul, akire szüksége van Ausztráliának, az könnyen megkapja az állampolgárságot, akire nincs, annak egy bizonyos türelmi időszakban be kell bizonyítania, hogy Ausztráliának igenis szüksége van rá”

- ismertette a magyarok boldogulási lehetőségeit Kenyeres Oszkár, kitérve aztán arra is, hogy a magyarokra ilyen értelemben mennyire és mikor volt szüksége Ausztráliának.

Az első magyarok még a XIX. század második felében jöttek; volt, akit Ferenc József bosszúja üldözött ide, volt, akit az aranyláz hozott. A második világháború után már egy komolyabb létszámú kontingens szelte át két hónapos hajóúttal a világot, hogy Ausztráliában kezdjen új életet. A bolsevizmus bosszúja 1956-ban majd tízezer magyart sodort ide, akiknek már megágyaztak az 1945-ben érkezettek szorgalmáról szerzett benyomások.

A későbbi évtizedekben több politikai és gazdasági hullámban újabb magyarok érkeztek, és napjainkban is érkeznek még jóléti bevándorlók. Minden hullám hozzátett valamit Ausztráliához, gazdagította annak multikulturális társadalmát, ezért természetesen sok magyar vonatkozással, emlékkel találkozni odakint – mondta Kenyeres Oszkár.

Moys Zoltán a magyarok iránti felelősségvállalás felől közelítette meg válaszát. Mint mondta, ők akár a világ végére is készek elmenni magyar emlékeket vagy közösségeket felkutatni. Mivel viszont a távoli ausztráliai magyar diaszpóra – akárcsak maga az ország – viszonylag fiatal, ezért nincs tele régi magyar emlékekkel.

„Viszont azt ott is megtapasztaltuk, hogy

ahol magyarok élnek, ott igyekeznek nemcsak szellemi és lelki téren gyarapodni, közösséget teremteni, de épített örökséget, maradandó nyomot is próbálnak maguk után hagyni. Nagy élmény volt a magyar közösségi tereket, templomokat látni, de megannyi világháborús, 1956-os emlékmű is jelzi, az ott élők nem engedik el gyökereiket.

A pálosok Mária-völgyében a Boldog Özséb-kápolnában imádkozni, vagy a melbourne-i olimpiai parkban Puskás Öcsi szobrát lencsevégre kapni nagy élmény volt. De érdekes, hogy a világ legnagyobb merinójuh-szobrát is egy magyar állította fel, Goulnburnben” – sorolta a magyarok teremtette emlékeket Moys Zoltán.

Ő külön hangsúlyt helyezett továbbá arra is, hogy amíg a „nyugati jóléti” világban, az Istent az Én-re cserélő eltorzult lelkületű társadalmakban templomokat rombolnak, addig a brisbane-i magyar reformátusok példát mutattak hitből és magyarságól, amikor új templomot építettek, jelezve, hogy magyar és keresztyén jövőben gondolkoznak.

Moys Zoltán összegzése szerint valójában két okból mentek Ausztráliába. Egyrészt, hogy elvigyék az ottani magyar közösségeknek a kényszerből otthon hagyott óhaza mesés tájait, másrészt hogy rendhagyó Hazajáró-epizódok forgatásával mutassuk be az otthon maradottaknak, hogyan küzd a magyar diaszpóra a XXI. századi kihívások közepette a megmaradásért.

Minden nagyváros magyar közösségét felkeresték, tartottak közönségtalálkozókat és forgattak is sorrendben Adelaide, Gold Coast, Brisbane, Sydney, Melbourne és Perth városában. Meglátogatták a legjelentősebb magyar közösségeket, dokumentálták a magyar értékeket.

Mindeközben nem mulasztották el újra és újra megköszönni azt a munkát, amelyet az ausztrál diaszpóra végzett azokban az évtizedekben, amikor odahaza a bolsevik diktatúra tombolt, és tűzzel-vassal irtotta a nemzeti gondolatot.

„Ezek az évtizedek voltak azok, amikor Trianon és 1956 emlékezete, a nemzet lelke – többek között – itt élt tovább. Talán nem árulunk el nagy titkot azzal, ha kijelentjük: kérdéses az ausztráliai magyar diaszpóra távoli jövője. Az asszimiláció itt is természetes folyamat, hisz Ausztrália mint olvasztótégely eleve elvárja állampolgáraitól azt, hogy ausztrálok (is) legyenek. Mindezek ellenére nagyon pozitív benyomásaink vannak,

a magyar diaszpóra erős lábakon áll, Melbourne-ben kétévente Hungarofest néven több ezer fős fesztivált szervez. Az a garancia a megmaradásra, hogy a gazdag magyar kultúrát ne csak szűk körben éljük meg, hanem a többségi nemzettel is megosszuk, azt is gazdagítsuk vele”

– fejtette ki Kenyeres Oszkár.

A Kárpátokban meg egyéb helyeken kerültek már veszélyes helyzetbe. Adta magát a kérdés, hogy előfordult-e hasonló helyzet velük a déli féltekei „vadnyugaton”.

Kenyeres Oszkár elmondása szerint már jó előre riogatták őket pókokkal, cápákkal, medúzákkal, mérges kígyókkal, de egyikhez sem volt szerencséjük, pedig sok helyütt keresték is ezeket a találkozásokat, már csak a kamera kedvéért is.

Mint felidézte, a legnagyobb próbatételt az Outback, az úgynevezett „halott közép” éghajlata jelentette számukra. A klímás lakóbuszból kilépve jócskán a komfortzónán túlra lehetett kerülni, főleg, ha túrázni indul az ember.

„Nem véletlen, hogy a turistautak 36 Celsius-fok felett le vannak zárva. Ez nem feltétlenül a hőség miatt, sokkal inkább a száraz levegő miatt van. Amennyiben valaki bírja az extrém meleget és szárazságot, még ott vannak a legyek is, amelyek igencsak meg tudják keseríteni az életet. De a lakóbusz sem jelent felhőtlen utazást; sokszor voltunk kénytelenek éjszaka vezetni a sivatagban, ahol se térerő, se objektum nem akadt az utunkba kilométerek százain át, viszont szinte kilométerenként ugrottak kenguruk a kocsi elé, és előfordultak néha az úton kószáló lovak, tevék, tehenek és juhok is” – emlékezett.

Borítókép:

Moys Zoltán (középen balról) és Kenyeres Oszkár (középen jobbról) az Uluru sziklatömbje előtt

Fotó: Hazajáró