Amikor az ember kimegy az erdőbe, bemegy magába

„A hajnali erdőbe lépve mindig ez a szó jut eszembe: átlényegülés”” – mondta Végh Attila költő, író, filozófus, akivel a Mandiner számára Győrffy Ákos készített interjút, egyebek mellett azt is firtatva, jól látja-e, hogy Végh Attila mintha eltűnt volna egy kicsit az irodalmi és az újságírói horizontról mostanában.

Végh Attila nem tagadja, hogy ez igaz lenne. Mint mondja, válaszul hirtelen Paul Virilio könyve ugrik be, Az eltűnés esztétikája. A maga eltűnését viszont többszörösnek nevezi, elsőként azt hozva fel, hogy az újságírásból már öt éve eltűnt, de nem igazán önkéntes alapon.

Mint felidézi, annak idején Berkes Erzsébet mondta neki, hogy egy költő ne legyen túl sokáig újságíró, mert az megrontja a nyelvét. Azt mondta, legfeljebb két-három évig szabad ezt csinálni.

Végh Attila viszont már akkor úgy érezte: van annyira skizofrén, hogy ezt a két nyelvet, a költőét és a zsurnalisztáét tudja külön kezelni, és legfeljebb a költői nyelvéből szüremlik át valami az újságíróiba, de visszaáramlás nincs.

Aztán huszonvalahány évig tényleg csinálta is az újságírást, és nem érezte úgy, hogy ez a költői énjét bárhogy is csorbítaná. Igaz, ő kulturális újságíró volt – ismeri el, beszámolva arról is, hogy amikor a Magyar Hírlapnál megszüntették a Hullámtér című hétvégi kulturális mellékletét, felajánlották neki, hogy jóval kevesebb pénzért maradhat a kultúrrovatnál. Mire ő akkor öntudatosan bejelentette: hogy inkább elhúzna, ha lehet. Abban reménykedett, hogy gyorsan el tud helyezkedni máshol.

De aztán kiderült, hogy ez számára annyira nem lesz egyszerű. Sőt, lehetetlen. Két évig gyötrődött azzal, hogy próbál újságírásból megélni, s közben szerencsére a felesége mint asztrológus azért kereste a pénzt helyette.

Két év után rájött, hogy valójában a végtelen szabadság birodalma az, ami rá köszöntött. Tehát hogy nem megijedni kell, hanem inkább örülni ennek. Most a KMTG (Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.) íróakadémiáján tanít.

Végh Attila interjú közben elmeséli azt is, hogy a múltkor látott egy filmet, amiben egy kocsmában beszélgetett két ember.

Kérdezi az egyik a másikat: na és te mit csinálsz? Erre a másik azt válaszolja: amit akarok. El is döntötte, hogy onnantól ugyanezt válaszolja majd erre a kérdésre ő is.

Legutóbbi könyve (Sárkányfüves könyv) fülszövegében olyasmit ír, hogy ez a munka számára egyfajta párbeszéd Márai Füveskönyvével.

Mint felidézi: fiatalkorának egyik kedvenc olvasmánya volt Márai Füveskönyve. Néhány éve újra a kezébe került ez a könyv, és beleolvasott.

„Vártam a jó érzést, ami fiatal koromban elfogott, de nem érkezett meg. Ehelyett furcsa módon azt éreztem, hogy ez a könyv végtelenül idegen számomra; nem is értem, hogyan rajonghattam érte. Nyilván nem a könyv változott meg, hanem én.

Arra sem emlékeztem, hogy fiatal koromban miért volt nekem szimpatikus ez a visszataszító sztoikus póz, amit Márai fölvett ebben a művében. A könyv szenvedélymentes, mélyhűtött. Ez nem az én világom. Úgy gondoltam, elég öreg és bölcs vagyok hozzá – ez utóbbi véleményemet persze senki nem osztja –, hogy írjak én is egy ilyet.

És akkor próbaképp néhány Márai-címszóra írtam szövegeket és lendületbe jöttem. Két hét alatt meg is írtam a könyvet” – idézte fel Végh Attila a Sárkányfüves könyv keletkezéstörténetét. Mint hozzátette: a könyv fülszövegében is leírja viszont, hogy tényleg nem akar okosabb lenni Márainál, csak épp szeretné jelezni azokat a pontokat, ahol ezzel az egyébként nagyon nagy íróval nem ért egyet.

A Sárkányfüves könyvön, de Végh Attila egész eddigi életművén is erősen látszik, hogy köze van mindahhoz, amit természetnek nevezünk.

Erről szólva úgy fogalmaz: a természetszeretet annyira ösztönös volt nála, hogy a családi legenda szerint az egyik első mondata az volt, hogy „Te is jössz edöbe”.

„A 'te' itt én vagyok. Mivel mások te-nek szólítottak, azt hittem, hogy engem így hívnak. Az első komolyabb jele annak, hogy a természettel valamit kezdeni is szeretnék, az volt, amikor gimnazista éveim alatt szert tettem egy Zenit márkájú fotópuskára. A budakeszi és nagykovácsi erdőkben hajszoltam vele a vadakat. Persze nem tudtam, hogyan kell cserkelni vagy szél alá kerülni, a vad mindig előbb vett észre. Szép lassan aztán magamtól megtanultam, amit kell. Ahogy később az írás terén, nekem itt sem volt tanítómesterem. Egyébként elég rossz vadfotókat csináltam.

Ez az őrületem mégis olyan formában fokozódott, hogy érettségi után természetvédelmi őr voltam egy évig, aztán egyetem után is két évig. Az összes természetvédelmi őr fotózik. Az első főnököm rászoktatott arra, hogy ne csak állatokat fényképezzek, hiszen a növények is baromi érdekesek.

Azelőtt csak az izgatott, ami mozog. Ráharaptam a botanizálásra.”

Ebben az a vonzó számára, hogy – mint kifejti – amikor az ember kimegy az erdőbe, bemegy magába. Akármilyen pragmatikus céllal is megy ki, átlényegül.

„Nem hiszem, hogy akad olyan ember, akivel nem ez történik. Egyszerűen olyan erős a környezet, hogy a léleknek meg kell fürödnie ebben a fényben. Amikor elkezdtem kijárni Budakeszire, mindig az első hajnali busszal indultam a Moszkva térről.

A hajnali erdőbe lépve mindig eszembe jutott ez a szó: átlényegülés. Az erdő misztikus tér, ahol egyrészt érezzük, hogy onnan valók vagyunk, nosztalgiával viseltetünk iránta.”

A természet iránti nosztalgiáját látva adja magát a kérdés, hogy mi a véleménye a mai, modern zöld mozgalmakról.

Mint mondja, alapvetően tetszenek neki a zöld mozgalmak intenciói, csak az nem tetszik neki ebben, ahogy ez a politikával keveredik. Amikor ezeket a harcokat politikai térben kell megvívni. Abban a pillanatban, ahogy az ember politikai térben kezd megvívni bármit, minden prostituálódik.

„Most nem akarom itt nagyon előszedni Greta Thunberg példáját. Amit mond, abban teljesen igaza van, csak mivel ő egy politikai játéktérbe lépett be, nem csak arra kell figyelni, amit mond. Mert egy csomó más dolog is csüng ezen. Viszont nem tetszik az, ahogy mondja.

Ez a hisztérikus, hollywoodi hangfekvés. Az sem tetszik, hogy rögtön tudom, politikailag kinek lesz ő a vitorlája, kik állnak be e mögé, mert hasznot remélnek belőle. Az sem tetszik, hogy a szülei belemennek abba, hogy ezt a nem túl normális lányt kihasználják a haszon reményében. Innentől az egész nem tiszta.”

Végh Attila költőként, de esszéíróként is meghatározhatja magát, s amikor ezt teszi, azt is megvallja, hogy az esszéit sokkal többen olvassák, mint a versesköteteit.

„Az első esszékötetem, A süllyedés metafizikája ezer példányban jelent meg, és egy év alatt elfogyott. Ami – tekintetbe véve, hogy már a címe is elborzasztó volt – elég szép. Visszajelzés általában semmire nincs, vagy csak nagyon ritkán. Persze, megjelennek kritikák lapokban, emberek felhívnak, hogy olvasták az új könyvem, néha ismeretlenek is megkeresnek. Ezek az öröm percei az élethosszig tartó, légüres térben, amelyben írok.”

A Mandiner számítása szerint eddig huszonnégy önálló Végh Attila-kötet jelent meg, ami nem kevés. Arra a kérdésre válaszolva, hogy elégedett-e a recepciójával, Végh Attila elmondta: nem elégedett, de legfőképpen azért, mert szerinte a művészek közül senki sem elégedett a recepciójával.

„Minden költő egomán és exhibicionista. Mind azt szeretné, ha hatalmas tömegek olvasnák és visszhangoznák szavait. De ha jobban belegondolok, az olvasottsági adatok iszonyúan nem érdekelnek. Azon is már rég túl vagyok, hogy kritikusok vagy irodalomelmélészek gondolataihoz tartsam magam. Ha egy-egy kötetem ott van ezer ember könyvespolcán, az nekem bőven elég. Nem akarok tömegvallást alapítani.”

Egy ideje oktatóként vesz részt a KMTG munkájában. Mint elmeséli, az oktatást korábban is kipróbálta már. Egy évig a Budapest Kortárstánc Főiskolán filozófiát tanított. Angelus Iván hívta oda, hogy tartson egyfajta bevezetést a filozófiába.

A KMTG-nél azt élvezi, hogy vannak személyes tanítványai, akiknek a költői mozgolódását kell pátyolgatnia.

„Verseket mutatnak, ezekről beszélgetünk. Ezen kívül görög drámaelméletet tanítok a társaságnak. Szeretem csinálni.”

A KMTG-vel szemben megfogalmazott kritikákról azt gondolja, hogy szerinte nagy szükség van egy olyan írócsináló intézményre – túl azon, hogy az írást nem lehet tanítani –, amely a már író, de még nem publikáló költőből-prózaíróból publikáló alkotót csinál.

„Ez a legnehezebb időszak, amikor otthon írogatsz és nem tudod, hogyan indulj el ezen az úgynevezett pályán. Amikor megérzed a nyomdaszagot, amikor már ott vannak folyóiratokban a verseid, ismersz pár embert, onnan már viszonylag egyszerű a dolog. Ezen a legkritikusabb, kezdeti ponton nagy segítséget nyújt a KMTG. Annak külön örülök, hogy sok kárpátaljai, erdélyi, dél- és felvidéki van a gyerekek között. Ezek a helyek a szívem csücskei” – vallotta meg Végh Attila, aki az interjújában a természetfilmes dolgaira is kitér.

Egy-két évvel ezelőtt készített egy filmet A rejtőzködő természet címmel. Ez egy természetfilm ugyan, de nem abban az értelemben, ahogy általában használják ezt a kifejezést. Ő maga azt mondaná róla, hogy metafizikai ihletésű természetfilm. Azóta már belevágott a következőbe is.

„Amúgy sem érdekel túlságosan a természettudomány, nem akarok a filmemben hosszasabban értekezni effélékről, engem a természet misztériuma érdekel, de úgy, hogy az ne egy totál elvont művészfilm legyen, ami elborzasztja a jámbor természetbarátok tömegeit, hanem inkább olyan, amely rávezeti őket erre a vonalra.

Ez az új film is hasonló nyomon halad, bár lehet, hogy arányaiban ez jobban eltolódik majd a metafizika irányába. A munkacíme: Vad Börzsöny. Szerkezete hasonló az előzőhöz, a bevezetés és a befejezés kissé költői szöveg lesz, közte pedig megtörténik a film.”

A Sárkányfüves könyvben is megemlíti Végh Attila, hogy az utóbbi években azt csinálja, amit mindig is akart. Ha ezt olvasva azt a kérdést kapja, hogy szabad embernek érzi-e magát, olyannak, aki már révbe ért, az a válasza, hogy ő lelkileg mindig is szabad ember volt. Most viszont már fizikailag is az.

„Fizikai síkon ez azt jelenti, hogy nem kell robotolnom sehol.

Felébredek reggel, és estig azt csinálom, amit akarok. Amerre a hangulatom visz. Szeretem átadni magam a hangulataimnak. Hallgatok rájuk. Mint egy daimón, ami súg valamit. Ez a szabadság lelki oldala.

Gyakran fogalmam sincs róla, hogy miért éppen azt csinálom, amit. Soha nem éreztem, hogy lelki kényszerek szorongatnának, hogy ne tudnék önmagam lenni” – alkot magáról egy friss önarcképet a Mandinernek nyilatkozva Végh Attila.

Borítókép:

Végh Attila

Forrás: Mandiner / Ficsor Márton