Holecz Istvánné egy személyben testesíti meg a palócságot

– Beleszületett a népi kultúrába.

– Mindig is szerettem énekelni. Olyan családban nőttem fel, ahol szerették, ápolták a népi kultúrát. Sajnos, ezt nem mondhatom el az édesapámról, őt nem ismertem, még pici gyermek voltam, amikor a háborúban meghalt. Édesanyámnak és nagyszüleimnek nagyon szép hangjuk volt, szerettek énekelni és táncolni. Amikor Rimócon néprajzkutatók jártak, mindig megfordultak nálunk. A balassagyarmati Palóc Múzeum igazgatója és munkatársai is gyakori vendégek voltak a családunkban. Pici koromban felállítottak a lócára, ott énekeltem, táncoltam nekik. Iskoláskoromban Kuti Mária tanítónőtől mindig olyan szerepeket kaptam, amelyben énekelni kellett. Amikor kimaradtam az iskolából, a kántor, Varga János bevont az énekkarba, a szóló számokat mindig rám bízta.

– Később is nagy szerepet kapott életében az éneklés.

– Mindig is foglalkoztatott a gondolat, hogy a faluban alakítok egy énekkart. Amikor a mezőgazdasági termelőszövetkezetben dolgoztam, dohányfűzés közben gyakran dalra fakadtunk a többi asszonnyal. Olyan szépen szólt a dalunk, hogy azt mondtam: ezt másoknak is hallani kell. Úgy döntöttem, hogy létrehozom a dalkört. Megkerestem az üzemegység vezetőjét és arra kértem őt, hogy felléphessünk a majálison. Ez 1970-ben volt. Olyan sikert arattunk, hogy rövid idő alatt a létszámunk 50 főre emelkedett.

– Idővel más településeken is dalra fakadtak.

– Rendszeres szereplői voltunk Hollókőben a Palóc szőttes című kulturális napoknak. Egyre gyakrabban és egyre több helyre hívtak minket énekelni, aminek örömmel tettünk eleget. A műsorunkban a helyi hagyományokat is feldolgoztuk, színre állítottuk, a lakodalmastól kezdve egészen a disznótorig. Felkerestem az idősebbeket, hogy mondják el, hogyan is zajlott régen a tollfosztás, a disznótor vagy éppen a keresztelő. Mindent beépítettünk a műsorba, amit meséltek. Férfiakra is szükségünk volt, Vincze Feri bácsi volt az első, aki közénk állt. Aztán jöttek a többiek.

– Az éneklés és az énekkar vezetése mellett tehát gyűjtőmunkával is foglalkozott.

– Igen. Azt akartam, hogy mindazt, amit elődeink megéltek és szokássá vált náluk, színpadra állítsuk, megörökítsük az utókor számára. Budapestről is sokan felkerestek, hogy segítsek nekik a rimóci hagyományok feldolgozásában. Ennek örömmel tettem eleget és ugyanúgy örömmel tanítottam meg több nótát például a salgótarjáni Nógrád Táncegyüttesnek is.

– A csoport híre túljutott a megye határán, országosan is ismertté vált.

– Így van. A nevünket idővel Gyöngyös Bokréta Hagyományőrző Egyesületre változtattuk, amelyben minden korosztály részt vett. Számos hazai helyszín mellett felléptünk például Budán, a várban, Pesten, a Vigadóban és az Erkel Színházban, de szerepeltünk Ausztriában, Lengyelországban – Zakopanéban, a Beszkidek fesztiválján –, valamint az egykori Jugoszláviában.

– Szólóban is szép sikereket ért el.

– A Röpülj páva 1981-es adásában szólóénekesként bejutottam a döntőbe, megkaptam a Pataki Művelődési Ház különdíját. Nagyon sok helyen szerepeltem és hála Istennek, számos elismerésben volt részem. Ezek közül az egyik legkedvesebb számomra az, hogy 1999-ben megkaptam a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától a Népművészet Mestere címet. Emellett átvehettem az Arany Páva Kóta nagydíját, a megyei önkormányzat pedig 2014-ben Nógrád Megyéért díjban részesített. A sok-sok elismerés között szerepel a Vass Lajos Nagydíj is. Az éneklés mellett táncoltam is – különösen örülök annak, hogy utóbbit is kitüntetésekkel ismertek el.

– Nemzeti kultúránk és a népzene iránti elhivatottsága végigkísérte az életét. Mit jelent az ön számára az éneklés?

– Mindent. Örömet, boldogságot... Jó látni, tapasztalni, hogy az emberek jó érzéssel fogadják az ízes palóc dalaimat. Édesanyám másfél éve halt meg. Akkor azt mondtam, soha többé nem fogok énekelni. Ahogy telt-múlt az idő, a betegágyán elrebegett szavai egyre inkább erőt és hitet adtak. Akkor azt mondta: „édes lányom, ne gyászolj soká, énekelj, mert az a te világod, fent az égben is büszke akarok lenni rád!”. Az idén Balassagyarmaton, a Szent Anna-búcsún szólót énekeltem a templomban. Ezzel – mondhatni – feloldottam a gyászt. Nem titkolom, 73 éves vagyok, de még most is szívesen megyek a fellépésekre.

– Idővel a helyébe léphet az ifjúság. Átadja a tudását?

– Igen, szívesen és örömmel segítek mindazoknak, akik hozzám fordulnak. Sok jó tanáccsal láttam el Hajdana Tamást és Herczeg Hajnalkát, akik rimóci táncukkal bejutottak a Felszállott a páva műsorába. A felvidéki Csizmadia Annával egy budapesti fellépésem alkalmával ismerkedtem meg. A kislány ragaszkodott hozzám, azt mondta: „Margit néni, felkeresem Rimócon”. Amikor elindult a Páván, eljött hozzám, hogy segítsem őt a felkészülésben – azóta is tartjuk a kapcsolatot. A Haraszti ikreket is sok jó tanáccsal láttam el.

– A sikerekkel kikövezett pályájára belefért a családi élet?

– Férjemmel 6 éves korunk óta ismerjük egymást. Annak idején az iskolában sokat szerepeltünk együtt, neki is szép hangja van. Több mint 50 éve élünk együtt 1964-ben kötöttük össze az életünket. Ő végig segített: „Margit csodálatos a hangod, menj és énekelj!” – mondogatta. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy boldog ember vagyok, mert azt tettem és azt teszem, amit szeretek, a férjemmel pedig kiegyensúlyozott házaséletet élünk. Két gyermekünk van, a lányunk kozmetikus, a fiunk autószerelő s emellett gazdálkodik. Amire igazán büszke vagyok az az, hogy az unokám is követi a példám, hozzám hasonlóan ő is Fülöp Ferenc-díjas táncos.

– Pihenget vagy van még tennivaló?

– Most, hogy feladtam a gyászom, ha hívnak, szívesen megyek fellépésre. Ha kell, segítem a fiatalokat. A közeljövőben Budapesten lesz egy televíziós felvételem, arra készülök.