2024.02.14. 09:00
A napokban ünnepelte születésnapját a korábbi kiváló salgótarjáni csatár
Horváth Zsolt ötvennyolc esztendős lett. Pályafutásáról, sikereiről és a jelenről kérdeztük.
Horváth Zsolt meghatározó játékosa a Salgótarjáni BTC történelmének
Forrás: NOOL
Fotó: Langa Attila
Néhány évvel ezelőtt a Nógrádifutball már beszélgetett a korábbi kiváló csatárral, most ezt a riportot idézzük fel.
– Hogyan került kapcsolatba a futballal?
– A Siroki Vasasnál ismerkedtem meg a focival, egy Stécé-legendánál, Csáki Béla bácsinál. Bár a körülmények sokkal rosszabbak voltak, könnyebb dolgunk volt, mint a mostani fiataloknak. Nagyon szerettünk futballozni! Másra igazából nem is volt lehetőségünk. Viszont mi mindig játszani akartunk, edzésen kívül is, ha kellett, letettünk kapu gyanánt két dobozt vagy követ. Mi ezért is imádtuk ennyire ezt a játékot.
– Hol töltötte utánpótlás éveit?
– Hamar elkerültem Egerbe, ott nevelkedtem Csank János keze alatt. Ott végigjártam a ranglétrákat. Abban a korban nézve, remek körülmények között tudtunk készülni, abban az időben pedig nagyon sok jó focista került ki onnan. Később aztán itt a felnőttcsapatban is játszottam, szinte még gyerekfejjel, majd elkerültem Hatvanba.
– Ezt követően Recsken, Kazincbarcikán is focizott, majd az SKSE után az SBTC-hez igazolt.
– Azt lehet mondani, mindenhol le tudtam tenni úgy a névjegyemet, hogy gólokat szereztem. Tipikus center voltam, középcsatár. Akkoriban még majdnem mindenki három támadóval játszott, ami nagyon feküdt nekem. Jöttek a beadások, én pedig érkeztem. Szerettem a posztomat és értettem is. A legjobb, legemlékezetesebb éveimet azért a Stécénél töltöttem, azóta lényegében az egész életemet végigkíséri ez a klub. Volt egy kisebb kitérőm az ESMTK-nál, de rövid ideig tartott, gyorsan visszatértem Salgótarjánba. Kimondottan megszerettem az SBTC-t. Amikor először odakerültem, B. Kovács Zoltán volt az edző. Nagyon nehéz viszonyok között dolgoztunk, szó szerint a fennmaradásáért harcolt a klub. Zolinak komoly munkája volt benne, hogy fennmaradt az egyesület. Elkezdtünk egy folyamatot, aztán ahogy jöttek az eredmények, úgy erősödött meg a gazdasági háttér is. Jól szerepeltünk az NB III-ban, fel is jutottunk, Szalay Miklós vezetésével. Közben volt egy fúzió, egyesültünk a Síküveggyárral. Nem biztos, hogy annak a lépésnek így kellett volna elsülnie. Bár jól indult az egész dolog, de később belesültünk, amiben nem csak a játékosok, hanem a vezetők is hibásak voltak. Kiestünk. A következő idényben nehezen indultunk, de végül sikerült egy olyan csapatot összehozni, ami akkoriban simán NB II-es szintű volt. Jó játékosok alkották a keretet, akik remek emberek is voltak. A Salglass-ból is maradtak páran, a Stécéből kiegészülve pedig egy igazi baráti társaság jött össze. Gyorsan bajnokok is lettünk a harmadosztályban is visszakerültünk a második vonalba.
– Később aztán még ismét szerepet kapott a másodosztályban, mígnem meghozott egy fontos döntést.
– NB II-es szinten hagytam abba a komoly labdarúgást, akkor azért a körülmények már nem voltak olyan jók. Vendéglátó szakmám lévén, kaptam egy jó lehetőséget az akkori szponzortól, Keszler Árpádtól, hogy dolgozzak az éttermében. Én akkor inkább ezt választottam. Sokkal többet is elérhettem volna, ha hallgatom az edzőimre. Elég bohém gyerek voltak, borzalmasan szerettem az életet. Biztos jobb lett volna, ha kicsit másként állok hozzá dolgokhoz. Ez intő példa lehet a fiatalok számára, igenis hallgassanak az edzőjükre, mert ő csak jót akar.
– Azért kisebb csapatokban még jó darabig rúgta a bőrt.
– Nem szeretem azt a szót, hogy levezetés, úgy fogalmaznék, ezeknél a kluboknál a játék szeretete miatt fociztam. Pincérként dolgoztam, így már csak amatőr szinten fociztam. Megfordultam Karancsberényben, Somoson, Nógrádmegyerben, Magyargécen. Lényegében azért volt érdemes alacsonyabb szinten is játszani, mert jó játékosokkal lehetett egy csapatban lenni. Megemlíteném az akkori edzőimet, hiszen akkoriban ők tartották életben a megyei futballt. Például Somoskőújfaluban a Lipták Zoli, Juhász Pisti kettős. Karancsberényben Földi Attila, Magyargécben pedig Oláh Béla keze alatt lehetett dolgozni. Nógrádmegyerben Czene József felelt a gárdáért. Kis faluk voltak, de az említett szakemberek mindenhol jó csapatot tudtak összehozni.
– Kiemelendő, végül elég rutinos fejjel, negyvenhét évesen hagyta abba a futballt.
– Ez a foci szeretete! Szerettem volna tovább játszani, de voltak már olyan pillanatok, hogy a meccsek után komoly fájdalmakat éreztem, fölkelni alig bírtam. Nekem viszont olyan szakmám volt, hogy pincérként mindig mennem kellett, ha vasárnap lejátszottam egy mérkőzést, hétfőn csak nagy nehézségek árán tudtam dolgozni menni, össze kellett szednem magam hozzá. Borzasztó nehéz volt abbahagyni, a mai napig nagyon hiányzik a labdarúgás. Pont ezért húztam minél tovább a végét. A másik dolog, olyan idősen sem lógtam ki a sorból. Tudtam gólokat rúgni, ami azért szégyen egy-két fiatalra nézve. Minden meccsre úgy készültem, mint amikor az NB II-ben játszottam, mert úgy éreztem, meg kell adni a tiszteletet az ellenfélnek. Egy mérkőzés egy futballistának olyan, mintha ünnep lenne.
– Egy ízig-vérig befejező csatár volt, még a hátáról is be tudott pattanni a labda. Minek volt köszönhető ez az erény?
– Mindig csatár szerettem volna lenni. Gyermekkoromban rengeteget futballoztunk, én pedig mindig elől játszottam, szerettem gólokat lőni, rendszeresen ott voltam, ahol a labda. Ezt nem lehet tanulni, érezni kell! Számtalanszor rúgtam olyan gólt, amit két-három méterről kellett bepasszolni. Senki más nem ért oda rajtam kívül. Előre gondolkodtam. Tudtam, ha valaki ellövi a labdát, mondjuk, húsz méterről, és a kapus beleüt, az kipattanhat róla vagy kapufára paskolhatja. Én pedig mindig ott voltam! Ez benne volt a génjeimben. Csáki Béla bácsi mondta egyszer, hogyha kapura rúgnak, abból mindig gól lehet, mert a kapus rosszul lehet, megcsípheti a méhecske, vagy csúnyán fogalmazva, akár meg is halhat. Ezért egy igazi centernek mindig ott kell lennie a hálóőr környékén! Ez belém rögződött, és mindig úgy is gondoltam, a tizenhatoson belüli terület az én világom. Kellemes emlék, amikor a Nógrádmegyerrel bajnokok lettünk, hatvanegy alkalommal vettem be a kaput a szezonban, amit a napi napig nem tudták túlszárnyalni megyei szinten az utóbbi húsz évben.
– Bár vélhetően komoly fejtörést okozhat a kérdés, de pályafutása melyik góljára emlékszik vissza a legszívesebben?
– Egerben nagy divat volt a Marlboro Kupa, mivel a dohánygyár tartotta el az egyesületet. Egyszer játszhattunk a Nyilasi Tibor fémjelezte Austria Wien ellen, ahol az osztrák válogatott Koncilia volt a kapus. Sikerült neki gólt rúgnom, tizenhét évesen. Ez örök élmény maradt. Mi akkor csak a tv-ben láthattunk ilyen kaliberű csapatokat, annak idején még nem közvetítettek ennyi külföldi mérkőzést, mint most. Nekem egyébként lényegében mindegyik találatom kedves, a legapróbbak, amik éppen átmentek a gólvonalon, de nem érték a hálót. Azért rúgtam nagy gólokat, messziről is, nem csak a tizenhatoson belülről, bár nem sokat. Nekem mindig az volt a lényeg, hogy eredményes legyek, ha egyszer, akkor utána kétszer, akartam, majd háromszor és így tovább. Sosem voltam megelégedve egy adott meccsen szerzett góljaim számával, mert mindig eggyel többet akartam rúgni.
– Miért nem foglalkoztatta, hogy később edzőként is kipróbálja magát?
– Soha nem akartam edző lenni. Volt egy időszak, talán másfél év, amikor a Kodály Iskolába bejártam foglalkozásokat tartani a gyerekeknek, de a szakmákból kifolyólag egyrészről időm sem volt rá, másfelől pedig sosem fordult meg a fejemben, hogy leüljek a kispadra.. Én mindig inkább a technikai vezetői tevékenységen gondolkodtam. Nem tudom egyébként, ez miért van így, mert ha meglátom a zöld gyepet, még mindig élek-halok érte, és nem tudnék elmenni a guruló labda mellett.
– Az imént említett szerepkörben egy ideje az SBTC utánpótlásában találkozhatunk önnel. Hogyan jött ez a lehetőség?
– Öv évvel ezelőtt Czékmán József, az akkori ügyvezető igazgató keresett meg. Nagyon kaotikus állapotok voltak az egyesületnél, ezért megkért, segítsek, mint létesítményvezető és a technikai ügyintézés dolgaiban. Józsi unszolására úgy döntöttem belevágok ebbe a feladatba. Szerintem jól tettem. Azt csinálom, amit szeretek, a futballban vagyok. A vendéglátás is mindig kedves volt a szívemnek, viszont a másik nagy szerelem a foci, és ha valaki azt tudja csinálni, amit szeret is, az szerintem boldog ember lehet.
– Mi a véleménye a mai nógrádi labdarúgásról?
– Nem egyszerű a helyzet. Infrastrukturálisan borzasztóan el vagyunk maradva más megyékhez képest. Amikor elmegyünk Heves megyébe vagy az agyonszidott Borsodba, ezeken a helyeken is olyan létesítményekkel találkozhatunk, amik minőséget képviselnek. Nógrádban kicsit el vagyunk maradva ilyen téren. Bár azt mondom, felzárkózásban vagyunk, a déli rész kimondottan. Gondolok itt Mohorára vagy Diósjenőre, ezek a klubok nagyon jól fejlődnek. Bízom benne, ez az idő Salgótarjánban és környékén is eljön, mert ezek az egyesületek is megérdemlik, hogy jó körülmények között tudjanak sportolni a játékosaik, például Karancslapujtőn vagy Karancsberényben. Én azt mondom, a játék is elmarad a többi megyéhez képest, de az utóbbi időben ilyen tekintetben is látok felzárkózást. Annyit még megemlítenék, nagyobb alázattal kellene lennie a foci iránt a fiataloknak, mert rengeteg tehetség van, akár az SBTC-nél is, de a hozzáállással vannak problémák. Anélkül pedig nem lesz jó játékos senki, bármennyire ügyes. Nem tudják felfogni a gyerekek, mekkora lehetőségük van, ha bekerülnek egy komolyabb egyesületbe. Még akkor is megvan rá az esély, hogy nem lesz belőlük semmi, de több sanszuk van rá, mintha egy olyan csapatnál marad, ahol a héten egy edzés sincs. Szintén meg kell jegyezni, nagyon le vannak terhelve az iskolában, emiatt pedig érthető, hogy nem mindig esik jól nekik edzésre menni. Pedig, ha valaki futballista akar lenni, rengeteg mindent fel kell áldozni, sajnos ez nincs meg. Persze vannak kivételek, de ahhoz képest, mostanság milyen lehetőségeik vannak a gyerekeknek, amilyen körülmények között tudnak edzeni és játszani, gyengébbek. Nem jó világot élünk, de nem csak ők a hibásak benne, hanem a szülők és olykor az edzők is. Utóbbiak kényszerből többet megengednek a játékosoknak, mint amennyit kellene. Most már számtalan van lehetősége van egy fiatalnak, nem csak focizni és biciklizni lehet...