Fiúk, csak bátran, ne féljetek Ronaldóéktól!

A szövetségi kapitány ugyanis többször elmondta, hogy a halálcsoportbeli klasszis ellenfeleinkkel szemben – Budapesten az Eb-címvédő portugálok és a világbajnok franciák, Münchenben a németek ellen – szoros védekezésből kiindulva, gyors ellencsapásokkal igyekszünk eredményesen játszani.

Nos, a betonvédekezés az olaszok klasszikus sajátossága, így a talján szakvezető választása kézenfekvő. Csak éppen elgondolkodtató, hogy nekünk a catenaccióhoz nincsenek olyan klasszis hátvédjeink, mint a világverő Interben volt Picchi, Burgnich és Facchetti – még akkor sem, ha most Willi Orbán be is került az öt legerősebb európai bajnokság válogatottjába.

Ráadásul keserűen tapasztalhattuk, hogy amikor bekkelni akartunk, akkor mindig csúnyán kikaptunk. Ebből a műfajból a klasszikus eset az 1982-es világbajnokság, amikor a hét védővel felálló magyar válogatott csúfosan kikapott az argentinoktól; mindnyájunk előtt felsejlik a rémkép, amikor Maradona a hátán viszi be labdástul a kapuba Sallait. Nos, egy Sallai valószínűleg ma is a pályára lép a portugálok ellen, és az fiatal reménység a meccs szimbolikus alakja lehet olyan szempontból, hogy a hátvéd Sallai helyett ezúttal a csatár Sallai küzdhet a világklasszis ellenfelekkel.

Hazai pályán ugyanis egyetlen esélyünk lehet Ronaldo, Bruno Fernandes és a többi nagyság ellen: ha nem állunk be betonvédekezésre – amelyet az említett csillagok vajpuhává tehetnek percek alatt –, hanem mi is igyekszünk tartani a labdát, előrelendülni, lőni – akár a hálóba is.

De persze nem lehetnek illúzióink, a technikás portugálok alighanem óriási labdabirtoklási fölényben fogják uralni a játékot. A realista Rossi is ezért igyekszik olaszosan felkészíteni a csapatunkat. A legendás Helenio Herrera, a „Mágus” taktikája persze nemcsak a foggal-körömmel történő védekezésről szól, hanem arról is, hogy villámgyors ellencsapásokkal mattoljuk az ellenfél védelmét.

Most persze megint csak azt mondhatjuk, hogy ehhez a játékhoz nincsenek olyan klasszis támadóink, mint a legendás Mazzola, Corso vagy Suárez, de azért a feltehetőleg kinyíló luzitánok ellen a fürge Sallaiéknak is lehet keresnivalójuk.

Nem kell az időben túlzottan visszamennünk ahhoz, hogy jó példát találjunk, csak a legutóbbi kontinenstornáig. A 2016-os Eb-n a mieink három remekbe szabott góllal sokkolták a portugálokat, akik, amikor 3–3-nál rúgtunk még egy zúgó kapufát is, ijedtükben szinte át sem merték lépni a félpályát, tudván, hogy ha kikapnak, utazhatnak haza. A döntetlen akkor jó volt nekünk is, így – kicsit nagyképűen mondva – „megkegyelmeztünk” az idegesen őrjöngő Ronaldóéknak, akik a végén meg is nyerték a Európa-bajnokságot.

Most is valamilyen hasonló huszárbravúrra lenne szükség! A Puskás Arénában, hatvanezer lelkes szurkoló előtt ez – talán – nem is lehetetlen. Tudjuk ugyan, hogy a papírforma ellenére itthon a nagyok sem vesznek félvállról bennünket. De ők is kifoghatnak rossz napot, vagy lehet, hogy a legjobb formájukat nem az egy hónapos torna elejére időzítették.

Ezért, ha a mieink lelkesen, tudásuk legjavát adva futballoznak és a szerencse sem pártol el mellőlünk, akkor – nem mellesleg hatvanezer lelkes szurkoló támogatásával – nem lehetetlen a meglepetés.

Fiúk, kössétek fel a gatyát, és legyetek bátrak!