Dzsamila

Miután befejeztem Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér című naplójegyzeteinek olvasását, új kalandokra vágytam a szépirodalom kanyargós ösvényein. Találomra vettem le a polcról Csingiz Ajtmatov kisregény-gyűjteményét, és Erdély után kikötöttem a földkerekség másik varázslatos táján. A Dzsamila szerelmét lapozgatva képzeletem tovaszéledt oda, ahol a hatalmas kazah sztyeppe találkozik a kirgiz hegyvonulatokkal, ahol a folyók sebesen vágtatnak le a völgybe.

Beljebb haladva a könyvben lelki szemeim elé tárult a címszereplő alakja. A vágott szemű, napbarnított arcú gyönyörű asszony, aki amilyen légiesen közlekedik a puszta füvén, annyira képes tenyeres-talpas menyecskeként nehéz fizikai munkát végezni, zsákokat cipelni, lovakat zabolázni – hiszen dúl a második világháború és a meglett férfiak java a csatákban harcol. Az a Dzsamila, akit egy kamaszfiú megközelítésében látunk, amint szépen-lassan megkedveli és megszereti a frontról sebesülten visszatérő, komor-konok, mogorva, magányát kereső Danijart, majd a csillagfényes éjszakán egymáshoz bújva énekelnek a lovaskocsi bakján, és titkos kapcsolatuknak cinkosa a tizenöt esztendős „kis sógor”.

Természetesen a történet vége is meseszerű: a párocska megszökik, mert az érzelmek vihara sokkal, de sokkal többet számít a faluban uralkodó szokásjognál. Az utolsó mondatoknál döbbentem rá igazán, hogy a francia kortárs író, Louis Aragon miért is sorolta a világirodalom legszebb szerelmes regényei közé a Dzsamilát.