Csillaggyújtás

Hó hintette be a havasi házat. Nyílt az ajtó, és bő subájába burkolózva, lámpást kezében tartva kilépett a kunyhóból az öreg tátrai pásztor. Kutyája nagyot ásított az ólban, fülét hegyezte, lelkendezve körbefutkározta hűséges gazdáját, majd apró vakkantásokkal jelezte, elvégezhetik az aznap esti feladatot. Az öreg bólogatott, kisvártatva pedig pár méteres gyaloglás után hosszú botjával sorra gyújtotta meg a csillagokat az égbolton.

Apró gyermekként számtalanszor láttam ezt a jelenetet, amikor a csehszlovák televízió adására kapcsoltam, és megtekintettem ott az esti mesét: kacagtam Rumcájsz jicsíni kalandjain, Spejbl bácsi és Hurvinyek örökös civódásain, Tau tata kalapkopogtatásán, meg a pajkos vakondok történetein. A minap a egyik barátom hasonló mozdulattal tekerte le az üzlete bejárata feletti árnyékolót, és azonnal eszembe jutott a „vecsernyícsek” felvezető zenéje, amit rögvest dúdolni kezdtem neki. Nosztalgiázó kedvem támadt, rákattintottam a neten, és meghatódva néztem, amint az idős, bajszos bácsika a mese végeztével visszasétál meleg otthonába, megsimogatja a buksi fejét, és kitekintve a résen még kacsint egyet a kedves nézőinek. A kutya pedig a hideg miatt nem kuporodik le a bejárat elé, hanem kaparja az ajtót, a derék gazdi eleget tesz a kívánságnak, és beengedi házőrző barátját.

Megmondom őszintén, ez a régi csehszlovák mese-előzetes nekem sokkal, de sokkal aranyosabb, emberibb, mint a fogat mosó, manóval ágyba bújó magyar tévémaci.