30 éve nincs velünk a benczúrfalvai művész, aki lelket lehelt a fába

A szakma elég korán elismerte. Kisfaludi Strobl Zsigmond nemzetközileg elismert magyar szobrászművész egyszer azt mondta a 33 éves Szabó Istvánnak: „Kedves Fiam, ahogy maga csinálja a szobrot, maga kincs a nemzetnek… Egy tiszta művész.” Ugyanakkor közvetlen környezetében nem volt könnyű elfogadtatnia magát. Amikor 1937-ben Kisterenye község megrendelésére elkészítette a Hősök emlékműve bronzszobrát, az avatóünnepség meghívójára nem akarták kinyomtatni a neve után a művész jelzőt, és probléma adódott munkadíjának kifizetése körül is. 

Szabó István 1903. augusztus 29-én született Cereden. Édesapja uradalmi kerékgyártó mester volt. Fia is ezt a mesterséget tanulta ki, de többre vágyott. Akkor volt boldog, ha fát és faragószerszámot vehetett a kezébe, „ha lelket lehelt a fába.” 1939-ben formázta meg Gyermekkori álom című 180 centiméter magas szobrát. 

Nem lehetett megélni belőle

Azonban hamar szembe kellett néznie az élet rideg valóságával. Szobrászatból nem tudott megélni. Hogy a mindennapi kenyér az asztalra kerüljön, a szakmájában kellett dolgoznia. Bár ez csak annyiban volt terhes számára, hogy így kevesebb idő és energia maradt a gyermekkori álom beteljesülésére. 
1924-ben feleségül vette a 18 éves kisterenyei Felcsik Ilonkát. A fiatal pár Dorogpusztára került, báró Solymosi Jenő tanyájára. A férj a kerékgyártó műhelyben dolgozott, a felesége varrással egészítette ki a család jövedelmét. 

Szabó István kiváltotta az ipart, és Kisterenyére költöztek. Nem végzett felsőfokú művészeti iskolát, autodidakta volt. Bóna Kovács Károly szobrászművész salgótarjáni műhelyében két éven át folytatott tanulmányokat, majd két évig Budapesten, Kisfaludi Strobl Zsigmondnál tanult tovább. Még alig volt 30 éves, amikor a budapesti Műcsarnokban állíthatott ki. 

Haláláig Benczúrfalván alkotott

A család 1954-ben telepedett le Benczúrfalván, ahol haláláig élt és dolgozott. Izgatta és foglalkoztatta a világ, amelyben élt. Szívesen járta a falvakat, megfigyelte az emberek mindennapi életét, öltözködését. Munkásságának első évtizedeiben a falu világát faragta fába. Már az ekkor készült szobrai is érett művészi alkotások: Gereblyéző menyecske, Aratás, Számadó juhász stb. Bibliai motívumú szobrokat is készített. Jól ismerte az anatómiát, több szobra is tanúsítja ezt. Szívesen faragott portrékat is. Főfoglalkozású szobrászművészként látott hozzá a bányászattörténeti sorozat 160 darabból álló alkotásaihoz. 

Munkáit tekintve akkor járunk el a leghelyesebben, ha nem skatulyázzuk be őt, hiszen egyes alkotásai meghitt, lírai hangulatot sugallnak, míg mások drámai feszültséggel vannak tele, vagy derű, vidámság árad belőlük. Nagy művész volt, maradandót alkotott, munkája elismeréseként 1959-ben Kossuth-díjat kapott, rendelkezett a Munka Művészet plakettel, SZOT-díjjal, s magáénak tudhatta a Salgótarján díszpolgára címet és a Magyarország Érdemes Művésze elismerést.