Együtt alakították ki a műsort Salgótarjánban a művészek

– Jól tudom, hogy az érzések és a sugallatok közül ez előbbi köthető a színpadhoz? 
Mohácsi Attila: – Immár huszonnégy éve játszom a Győri Nemzeti Színház deszkáin. Úgy tízévenként összegyűlik bennem annyi élmény, ami arra ösztönöz, hogy olyasvalamit adjak a közönségnek, ami a lelkem legmélyéről fakad, de amit korábban még nem hallhattak tőlem. Így született meg négy évvel ezelőtt az Érzések című szólókoncertem. Az összeválogatott dalok között voltak olyanok, amelyek már fiatalkoromban is a kedvenceim közé tartoztak, de sosem képezték a repertoárom részét. Emellett akadtak olyanok is, amelyek esetében ugyan kacérkodtam már az eléneklésük gondolatával, azonban azt minden alkalommal elvetettem, mondván: nekem ez nem megy! Tökéletes példa erre például a Caruso című dal, amivel kapcsolatban végül négy évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy akkor is megpróbálkozom vele, ha törik, ha szakad. Végül e darabot már több mint tízszer énekelhettem el a győri színpadon. 

– Honnan a felvetés, hogy a líra és a klasszikus zene harmonikus kapcsolatot alkosson a művészetük által? 
Mohácsi Attila: – Kaptam egy felkérést, hogy egy kiállításmegnyitón énekeljem el a már említett dalt, méghozzá egy vers felolvasásával egybekötve. Egyből rákérdeztem, hogy kié a költemény. Jött a válasz: Kerecsényi Éváé. Akkor még nem ismertük egymást, majd megérkeztek hozzám a rímbe szedett sorok, amelyeket még szavalni is öröm volt. Természetesen azonnal meg akartam tudni, hogy ki rejtőzik e versek mögött. Így ismertük meg egymást, és innen a közös munka ötlete. 

– Egy költő számára idegen lehet, hogy azonnal látja a költeménye által kiváltott hatást a közönsége arcán. Ezt ön hogyan éli meg? 
Kerecsényi Éva: – A maszk ugyan sokat kitakar az arcokból, de azért sokat elárul a közönség mimikája és testbeszéde. Egy könnyes szempár, egy felragyogó tekintet, vagy ahogy Attila énekel, és a székeken ülők jól láthatóan lélegzetvisszafojtva hallgatják őt. Nagyon jó érzés látni, ahogy megérinti őket egy-egy gondolat. Ilyenkor eszembe jut, hogy valószínűleg bennük e versek pont olyan érzéseket idéznek fel, mint amilyenek bennem is kavarogtak írás miközben. Úgy érzem, manapság sok emberben egyfajta félelmet kelt az érzelmek kinyilvánítása. Azt hiszem, attól tartanak, hogy gyengévé vagy sebezhetővé válnak, és ezért inkább elfojtják magukban az érzelmeiket. Majd egyszer csak szembejön velük egy festmény, egy dal, vagy bármiféle egyéb művészi alkotás, ami kifejezi azt az érzést, ami bennük bujkál. Az pedig, hogy én mindezt nyomon követhetem az első sorból, egyszerűen fantasztikus. 

– A dalok és a versek összeválogatásánál gyorsan megtalálták a közös „hangot”? 
Kerecsényi Éva: – A legteljesebb mértékben! Miután megkaptam a koncert hanganyagát, meghallgattam, majd a bennem keltett sugallatok alapján összegyűjtöttem, hogy én miket gondolok megfelelőnek, de voltak olyan klasszikus darabok, amelyekhez Attila találta meg a legmegfelelőbb sorokat. Vita egy másodpercig sem volt köztünk, gyorsan közös nevezőre jutottunk a munkafolyamat során. 

Mohácsi Attila: – Teljesen közös projekt volt a tíz dalhoz a tíz vers kiválasztása. Nem emlékszem olyan találkozóra, amikor görcsöltünk volna ezen. Az egész valahogy adta magát: hallgattuk a zenét, összeolvastam a verssel, és egyszerűen minden passzolt! Én előadóművészként egy kicsit küldetésként is tekintek a rímbe szedett sorok népszerűsítésre. Tapasztalataim szerint az emberek egyre kevesebbet olvasnak, az pedig még ennél is nagyobb kuriózumnak számít, ha manapság valaki egy verseskötetet emel le a polcról. Én úgy gondolom, hogy egy költemény és egy klasszikus világsláger összekomponálásával talán közelebb hozhatjuk a közönség szívéhez a lírát, így például a kortárs költészetet. 

– Ahogy tették ezt Salgótarjánban is. Jártak már valaha a megyeszékhelyen? 
Kerecsényi Éva: – Hallottam már Salgótarjánról, bár a megyében ez idáig még sosem jártam. Gyönyörű környezetben fekszik ez a város. Jómagam imádom a természetet, a hegyeket és a tengereket. Szívesen időztem volna itt tovább, hogy körülnézhessek, és bebarangolhassam az erdőket. Bízom benne, hogy lesz még rá alkalom. 

Mohácsi Attila: – Számomra ismerős e táj, hiszen Szlovákia vagy Zakopane felé vezető útjaim során nem egyszer átutaztam már Salgótarjánon, igaz hosszabban még nem időztem itt. A természet szépsége engem is magával ragadott, így ezer örömmel teszek majd itt egy kirándulást, ha újra erre hoz az utam. 

– Megosztanának egy-egy gondolatot útravalóul az olvasókkal? 
Kerecsényi Éva: – Én a legelső füzetemből ajánlanék egy idézetet: Ne tévesszen meg, amit látsz, ne higgy el mindent, amit hallasz, de sohase kételkedj abban, amit érzel. 

Mohácsi Attila: – Mivel lehetne ezt ennél jobban lezárni? Merjenek érezni! 
 

Komfortzónán túl

Mohácsi Attila, a Győri Nemzeti Színház társulatának tagja Érzések és sugallatok címmel tartott zenés-verses előadást a közelmúltban a Balassi Bálint Megyei Könyvtárban. A műsorban közreműködött Kerecsényi Éva költő is, aki az esemény végén megosztotta a közönséggel azt a helyben írt versét, amelyet a salgótarjáni színpadon átélt pillanatok ihlettek. 
A rendezvény a Köszönjük Magyarország program keretében valósult meg, amely kezdeményezésről Mohácsi Attila elmondta: a kiírásra a vírushelyzet idején pályázhattak az előadóművészek. 
– A kezdeményezés egyfajta segítséget, fellépési lehetőséget biztosított, de másfajta céllal is bírt. A nyertes előadásokat kisebb városokba, illetve településekre kellett elvinnünk. Azt hiszem, ezzel arra is ösztönözték a művészeket, hogy kicsit kimozduljanak a már megszokott miliőjükből. Én szívesen léptem át a komfortzónám határát, és örömmel csatlakoztam a programhoz – fejtette ki Mohácsi Attila, aki hozzátette: bízik benne, hogy e fellépésekkel tovább színesíthették a vidéki kulturális életet.