Emléktáblát avattak a népszerű cigányprímás salgótarjáni lakóházán

A rokonokat, barátokat, jó ismerősöket, lakótársakat, volt SBTC-labdarúgókat, egykori és mai szurkolókat az az érzés, élmény szólította egybe, amely valamennyiüket a salgótarjáni születésű, minden bizonnyal utolsó cigányprímáshoz, Gabora Károlyhoz fűzte, minthogy többször is kellemesen múlatták az időt az általa vezetett zenekarok muzsikájára.

És ez a tisztelet Kakuk József lokálpatrióta vállalkozó önzetlen kezdeményezésére, anyagi és erkölcsi támogatásával egy emléktábla elhelyezésére vezetett az említett ház falára. Tavaly ősszel bekövetkezett haláláig ebben az épületben élt a hetvenévesen elhunyt zenész.

Munkásságának, pályaképének jelentőségét dr. Csong­rády Béla középiskolai tanár, nyugalmazott lapszerkesztő méltatta beágyazva egy szélesebb összefüggésrendszerbe. Utalt az egykoron Magyarországon és a szűkebb hazában is széles körben virágzott cigányzenei kultúra jelentőségére.

Mint az egyik helyi publicista, író, Erdős István 2002-ben megjelent Messze kéklik a Duna című vaskos kötetéből tudni: Nógrád megyei volt a csaknem Dankó Pista-hírű és -rangú, virtuóz tudású Rácz Pali (1815–1885) vagy a szintén jeles kor- és pályatársa, a Csécséről származott Berkes Lajos (1937–1885) is.

Néhai Kerényi Ferenc, neves irodalom- és színháztörténész a következőket írta Erdős István könyvének hátlapjára: „Rácz Pali élete azért is fontos és hasznos a modellizálás számára, mert – az átlag roma életmódból kiemelkedett muzsikusréteg révén máig ható érvénnyel bizonyíthatja, hogy csak a tehetséggondozás, a szó legtágabb értelmében vett kulturálódás segíthet ezen a sokszorosan hátrányos helyzetű kisebbségen.”

E folyamat lejátszódott Salgótarjánban is, ahonnan olyan talentumú emberek emelkedtek ki, mint példának okáért a tollforgatónak is rendkívüli képességű Balázs János festőművész, a költő Szepesi József vagy a nemzetközi hírű, Németországban élő, de a Balaton partján egyszersmind iskolát is működtető, Snétberger Ferenc gitárművész.

– Azt, hogy a cigányzene műfaját kik művelték itt – a szinte minden utcasarkon létezett vendéglőkben – a legszínvonalasabban, nehéz lenne felsorolni, de Fényes Mihály és Botos András egész biztos közéjük tartozott, mint ahogyan Gabora Károly is – mondta dr. Csongrády Béla.

Hozzátette: alig volt olyan közösségi rendezvény, családi összejövetel, baráti est, Stécé-bankett, ahol a prímás társaival együtt nem szórakoztatta, sokszor meg is énekeltette a kikapcsolódni vágyókat. Az elmúlt évtizedekben – persze már jórészt nosztalgikus alapon – működött Gabora Károly nevével megjelölt nótakedvelő asztaltársaság is.

Természetes, hogy az egyik koszorút éppen az ő képviseletükben helyezte el Kakuk József az emléktáblán, a másikat pedig a Gabora család nevében János és Attila.

Utóbbi ihletett szavakkal mondott köszönetet mindenkinek, akinek szerepe volt e gesztus megvalósításában. Szólt a köszönet az épület lakóinak is, akik készségesen járultak hozzá, hogy az emléktábla a házra kerülhessen. Felidézte, hogy Károly nagybátyjuk arra a kérdésre, hogy neki melyik a kedvenc nótája, így válaszolt: Mindegyik az enyém, ami szívhez szól és felemeli a lelket. S ez a rendezvény is ilyen volt – hangsúlyozta Gabora Attila.