Koltai Róbert: „Játszom, amíg az élet engedi”

– Az elmúlt időszakban akadt munkája bőven: előadások, próbák, könyvdedikálás… Nem fáradt?

– Bevallom, tényleg egy nehéz napon vagyok túl, s most már ezt kezdem kicsit megérezni. Dacára annak, hogy sokan mondják és még én is érzem, hogy jól tartom magam... Ám vannak pillanatok, amikor a kávé már nem megoldás a fáradtságűzésre.

– Hetvenöt év. E szép születésnap ihlette a legújabb, Sose halok meg? című könyvét.

– A születésnapom közeledtével a könyv szerkesztője, Gaál Ildikó vetette fel, hogy az ő maga által már oly sokszor hallott gyermekkori, színházi és filmes történeteimet egy könyvön belül csokorba gyűjthetnénk. Rábólintottam, s egy nyarat rászántunk az ötlet megvalósítására. Könyvet írni azonban nem is olyan könnyű feladat…

– Minek köszönhető, hogy a mai napig tele van energiával a színpadon?

– Soha nem dohányoztam, és alkoholt is csak keveset fogyasztottam. A legfontosabb mégis az, hogy a legdrámaibb pillanatokat is igyekeztem humorral és mesével átvészelni. Persze, ahogyan mindenkinek, nekem is vannak sérelmeim, ám mindig erőt ad, ha örömet szerezhetek másoknak. Nem tudnék poénok nélkül élni! Emellett a játék és a mindennapos szereplés is egészségesen tart, s amit most lát rajtam, az is jóleső fáradtság, hiszen máig azt csinálom, amit szeretek!

– Mi volt a legemlékezetesebb fiatalkori szerepe?

– A legmeghatározóbb ifjúkori szerepemet Harold Pinter A gondnok című drámájában játszottam, ami egyben a vizsgaelőadásom is volt. Ebben a darabban huszonéves fejjel egy öreg csatornatölteléket játszottam, mégis minden percét élveztem! E bemutatkozás előtt egyébként nem volt különösebben kiugró sikerem a színművészetin, de erre a szerepre igazán ráéreztem. Sőt, a szakma is felkapta a fejét az alakításra.

– Felidézne egy gyermekkori emléket?

– Az óvodában nemcsak elmondtam, hanem meg is írtam a beszédemet Rákosi Mátyás elvtárs hatvanadik születésnapjára. Már ekkor írtam, fogalmaztam és olvastam…

– Javában zajlanak a Zenthe ­Ferenc Színház következő nagyszínpadi premierjének a próbái, amelyben ön alakítja az egyik főszerepet. Hogyan jellemezné a salgótarjáni színházat?

– Már a névválasztás is csodálatos, hiszen a valaha élt egyik legjobb magyar színész lett a névadója a színháznak. Zenthe Ferenc az egyik legfantasztikusabb ember volt, akit pályám során megismerhettem. A Csocsó, avagy éljen május elseje! című filmben együtt játszottunk, s közben jó baráti kapcsolatba kerültünk egymással. A korábbi évtizedekben sokszor álltam már a József Attila Művelődési Központ színpadán, ám e helyszín három évvel ezelőtt nőtt igazán a szívemhez. A nógrádiaknak ekkor mutattuk be nagy sikerrel a Képzelt beteget, amelynek a címszerepét játszottam. Jelenleg a Lovagias ügy című vígjátékot próbáljuk Salgótarjánban, amely reményeink szerint nagy sikernek ígérkezik...

– Könnyen talpra áll, ha kudarc éri?

– Ezen a pályán, ha valami könnyen jön, akkor könnyen is megy. Az elmúlt évtizedekben a saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy a sikerért keményen meg kell dolgozni. Pályám elején nagyon rágörcsöltem, ha a közönség reakciója elmaradt egy-egy poénosnak szánt jelenetnél. Ma már tudom, ha mindezt elengedem, akkor előbb-utóbb, de sikerül behúznom a közönséget és nagy röhögésben tör ki a nézőtér. Ez mesebeli érzés...

– Mivel foglalkozna, ha nem játszhatna?

– Igyekeznék újra játszani! Mindig is a versek és a dalok voltak a mindeneim, ezeken kívül más nem érdekelt. Egy kölyökcsapatban kis ideig fociztam, de az sem volt igazi szenvedély…

– Ki tudna emelni egy szép nógrádi emléket?

– A Salgó Hotelban például már több emlékezetes estém is volt, amire jó szívvel gondolok vissza. Itt tartottunk közös előadást Sándor György előadóművésszel és Darvas Ferenc zeneszerzővel is, az utóbbin megannyi kedves dal felcsendült. Szeretem ezt a megyét, sok élmény fűz ide.

– Mik a tervek az újévre?

– Játszom, amíg az élet ­engedi!