Egyszer volt...

Egyszer volt, hol nem volt... A legtöbb mese így kezdődik. Majd bármerre kanyarodik a szála, általában jól végződik a történet. A jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig jogos büntetését. Milyen szép is lenne, ha ez nem csak a mesékben, hanem a való életben is így történne. Azonban nem erre akarom kanyarítani a mondandóm irányát...

A magyar népmese napján úgy döntöttem, hogy én bizony este olvasni fogok a gyerekeimnek. És ebben az sem akadályozott meg, hogy a nyolcadikosnak már komoly elképzelései vannak az élet dolgairól és nem igazán hisz a mesékben. Sajnos arról már a harmadikost is felvilágosították az osztálytársai, hogy nincsen húsvéti nyúl, és a télapó sem valódi, de legalább még a Jézuskát nem kérdőjelezi meg. 

Egyébként már egészen korán, babakorukban elkezdtem nekik mesélni. Mondókákkal, gyerekdalokkal kezdtük. Majd amikor óvodába kerültek a délutáni alváshoz előkerültek a könyvek is. Ahogy nőttek, egyre inkább lekötötte őket a történet, volt, amit kívülről fújtak. A kedvencünk volt a Minden napra egy mese című könyv, amit még én kaptam a szüleimtől. Sajnos, amióta iskolába járnak egyre kevesebbszer kerülnek elő a mesekönyvek, legfeljebb tévében nézzük meg az animációs stúdiók alkotásait. 

Nos, tegnap este elővettük a jó negyven éves kiadványt, aminek már leszakadt a borítója, és addig olvastam csodás történeteket a király legszebb lányáról és fele királyságáról, amíg elnyomott az álom. Aki nem hiszi, járjon utána!