Függőség

A napokban a Facebook pörgetése közben szemembe ötlött egy bejegyzés. Arról szólt, hogy egy baráti társaság az étteremben nem fényképezte le a vacsoráját, és ahelyett, hogy a telefonjukat nyomkodták volna, beszélgettek. Ezért furcsán néztek rájuk, akik látták őket. A viccesnek szánt történet egyáltalán nem az. Tényleg odáig jutottunk, hogy a telefonunk nélkül már szinte létezni sem tudunk. Persze számos előnye van a modern kütyüknek, amik bizonyos szempontból megkönnyítik az életünket, de sajnos kijelenthetjük, hogy függünk azoktól.

Nem vagyok egy technikai zseni, sokáig ellenálltam az okostelefonok csábításának. Tökéletesen elégedett voltam azzal, ha a mobilomról üzenetet küldhettem, vagy telefonálhattam. Esetleg még az előre telepített játékok miatt vettem kezembe unalmas perceimben a készüléket, de inkább könyvet vagy újságot vittem magammal, ha tudtam, hogy várakoznom kell.

Azonban amióta a telefonom okos, egyre inkább átveszi felettem a hatalmat. Éppen a napokban történt, hogy otthon felejtettem. Szinte rosszul éreztem magam, hogy nem vagyok elérhető. Ilyen lehet, amikor egy szenvedélybetegtől megvonják a napi adagját. A hiányérzet egész nap elkísért, az első dolgom volt, amikor hazaértem, hogy rápillantottam a készülékre. Persze nem maradtam le semmiről, mégis elgondolkodtatott az eset. Hiszen az a normális, ha egy jóízű vacsorát kellemes beszélgetés mellett fogyasztunk el a barátainkkal, nem pedig az, ha mindezt kiposztoljuk...