Vandalizmus

Mindig mélységesen elítéltem a vandalizmust, a rendbontás bármilyen fajtáját. Annak idején, ifjúkorom delelőjén, egy-egy fergeteges buli után hazafelé tartva rendre erélyesen szóltam rá azokra a társaimra, akik a hangulatfokozás során elfogyasztott alkoholmennyiség hatására erősebbnek érezték magukat, és felrugdosták az utcai szeméttárolókat. Persze tudtam, hogy a szó nem járt nagy eredménnyel, így magam állítottam talpra a földön heverő edényeket. 
Mostanában is gyakran tapasztalom, főként a vasárnapi reggeleken, amikor átkerékpározok Balassagyarmat belvárosán, hogy a szombat éjjelek ismét meglehetős randalírozásban teltek néhány fiatal számára. Ám amit legutóbb láttam, alaposan kiverte bennem a biztosítékot.

Egyik ismerősöm állított meg a nyugati lakótelepen, hogy jártam-e mostanában a Gregori Park, legújabb nevén a Palóc Kultúra Parkja felé. Mondtam neki, éppen az imént, de csak futó pillantást vetettem a Széchenyi utca torkolatára. Visszafelé haladva megálltam az ízlésesen kialakított új parkban és szörnyülködéssel, szomorúsággal keveredett düh hatalmasodott el rajtam. Feltehetően az előző este során vandálok végeztek némi pusztítást a területen. A palócok művészi múltjára utaló ismertető táblákat kiforgatták a földből, egy-kettőt megdöntöttek. Még szerencse, hogy Pál Pista bácsi, az utolsó pásztor-dudás szobrát nem bántották, vagy arra már nem maradt elég energiájuk.

A látványt szemlélve keserűen állapítottam meg: egyeseknek már a szülőföld értéke sem szent.