Őszintén vallott hivatása örömeiről és nehézségeiről a gyarmati kórház lelkigondozója

A közlemény szerint Szita Tamásné Andrea 2006-ban kezdett el a Balassagyarmati Dr. Kenessey Albert Kórház-Rendelőintézetben lelkigondozóként tevékenykedni. A kórházban ketten vannak ebben a munkakörben, akik az atyákkal, lelkészekkel együttműködve folytatják a szolgálatot.

„A lelkigondozás olyan segítő tevékenység és támogató jelenlét, amely során a lelkigondozó az érintett embert betegségében, elesettségében, gyászában empátiával kíséri. Hiszem és vallom, hogy mindenkiben megvan a készség arra, hogy a saját elakadásaira, egzisztenciális kérdéseire az önmaga számára megfelelő és elfogadható választ megtalálja” – mondta Szita Tamásé Andrea, aki a lelkigondozói szolgálat vezetőjének ajánlatára végezte el a mentálhigiénés lelkigondozói képzést. A szolgálat az azóta eltelt 18 évben nagyon a szívéhez nőtt, saját hivatásává érett. Erről így mesélt a Váci egyházmegyének: „A kórházba való belépés előtt azért imádkozom, hogy lehessek Isten keze, szeme, füle, hogy szeretettel legyek jelen, és eljussak azokhoz, akik szükséget szenvednek és lelki támogatást igényelnek.”

A lelkigondozó megosztotta továbbá azt is, hogy sok finomságra és érzékenységre van szükség a betegek megközelítésekor, hiszen minden ember más: „Van, aki örül annak, ha mosolygok, más pedig arra gondol; rajtam röhög? Nem tudjuk, hogy kihez lépünk oda, ez a szolgálatunk nagy kihívása, így lehet jó, de lehet kellemetlen meglepetésben is részünk. A kórházi jelenlétem során egyik feladatom, hogy felismerjem és felkeressem azokat, akik valós támogatásra szorulnak, lelkigondozói beszélgetésre vágynak. Mindez azonban kihívásokkal teli, mert olykor előfordul, hogy csak a sokadik felkeresett személy az, aki valóban lelkigondozói beszélgetésre vágyik. Természetesen a személyes megkeresés könnyebbséget jelent, igyekszem minden összeszedettségemmel, figyelmemmel jelen lenni a beszélgetésekben.”

Szita Tamásné Andrea kitért arra is, hogy a munkája végeztével sokszor nem tudja teljesen letenni az aznap történteket, mivel foglalkoztatja a betegek sorsa, állapota.

„Nem hagy hidegen mások sorsa. Régebben, mikor hazafelé mentem, a kijáratnál lévő fotocellás ajtónál azt képzeltem, hogy viszek a hátamon egy táskát, ami tele van a betegek aggodalmaival, mindennel, ami egész nap rám rakódott, és ahogy az ajtó becsukódik, a hátizsák leesik rólam, ottmarad, és csak másnap kell újra felvennem. Ez a gondolat is segített az elengedésben. De volt, hogy légzőgyakorlatokat végeztem és Jézus nevét ismételgettem, amikor megrohamoztak a gondolatok, a betegek arcai, a történetek, így le tudtam csendesíteni a bensőmet” – mondta a lelkigondozó.

Amikor pedig arról kérdezték, mennyire tudja a hitet belecsempészni a beszélgetésekbe és a munkájába, így fogalmazott: „Ha felmerül egy beszélgetésben a hit, akkor úgy gondolom, helye van a tanúságtételnek. Mindenkiben él egyfajta spirituális éhség az Isten jelenlétére, ugyanakkor nem vagyok hittérítő.”

„A legtöbbet a haldoklók mellett tanultam. Megtanultam értékelni az életet, és hálát adni mindenért, azért is, amiért korábban nem tudtam. Megtanultam, hogy az élet értékes, és hogy esetlegesen pillanatok alatt olyan kihívásokkal kell szembenézni, amelyekre nem vagyunk felkészülve. Sokat tanulok a betegektől arról is, hogyan lehet méltósággal viselni a szenvedést. Van, aki hangosan jajgat, más pedig, akiről a nővérek a diagnózis alapján azt mondják, hogy óriási fájdalmai lehetnek, csendben van, nem szól semmit” – fogalmazott Szita Tamásné Andrea, akinek a betegek közül sokan nagyon hálásak lelkigondozói szolgálatáért, és ez őt is megérinti, megerősíti hivatásában.